– Megkötöttük a szerződést! – jött haza egyik nap édesapám, de látszott rajta, hogy a méreg majd felveti.

   Hatodikos koromban engem is felvettek a szüleim a családi kupaktanácsba és ezzel elindítottak, legalábbis a gondolkodás bonyodalmas erdején keresztül, a nagybetűs élet felé. Mint később kiderült, mert ez az eset engem már hetedikben ért, hogy édesapám az állami szerződő bizottsággal való megállapodásról érkezett haza. Abban az évben kitalálták az elvtársak, hogy a szerződéseket előnyössé teszik az emberek számára.

   Szerződni, annyit jelentett, hogy tavasszal ünnepélyes morgolódások közepette, papíron, megígértették a mezőgazdasági dolgozókkal – nekik csak parasztokkal –, hogy december hónapban beszolgáltatják állataikat, ki amit ígért. Nem Karácsonykor –, mert nekik nem volt Karácsony, – hanem december 29-én, a Király elűzésének ünnepe előtt egy nappal, bocsánat a Köztársaság kikiáltásának ünnepe előtt egy nappal, a tavaszi ígéret alapján, a mezőgazdasági dolgozó beszolgáltatja amit igért, vagyis tyúkot, disznót, juhot, borjút, ki-ki az állatainak egy részét. Természetesen nem ingyen, Állam Apánk nem várta el a mezőgazdasági dolgozótól, hogy ingyen dolgozzon, hanem pénzért, csakhogy állami árban, vagyis a piaci ár egynegyedén, egyötödén.

   De, szerződni mindenkinek kellett. Mi disznókkal és tyúkokkal foglalkoztunk, így ránk az a nemes feladat várt, hogy évente le kellett adnunk egy diszót és tíz tyúkot. A tyúkokat könnyen kizsarolták, mert akkor kaptuk meg az étolaj és a cukor porciónkat, (amit városon semmi ellenszolgáltatás nélkül a megszabott áron kiosztottak), ha vittünk egy tyúkot vagy húsz tojást. Természetesen azért is fizettek, azaz levonták a cukor árából a tojás árát, illetve az olaj árából a tyúk árát. Érdekes módon a végén mindig fizetni kellett. Valahogy érezzük, hogy ez nem kommunizmus, hanem valami mocsok, vad-kapitalizmus, de kimondani nem mertük.

   A disznó-szerződés egy külön szertartás alá esett. Tavasszal lerendelték a parasztokat a bizottság elé és ott egy szabályos szerződést töltöttek ki, amit a paraszt természetesen aláírt, hogy legkésőbb december 29-ig, lead állami áron egy disznót. Emlékszem abban a szerződésben 17 lej 50 bani volt a kilónkénti ár, de a disznó élősúlyba a piacon már májusban elhagyta a 65 lejes, bűvös, kilónkénti árat, mire a mi disznónk leadásra került 83 lejbe járt az ára élősúlyba, de ne szaladjunk előre az időben, mert addig sokminden történt.

   Az az év egy különleges év volt, amikor egy lengyelországi, kétéves fajta, baláj disznót próbáltak behozni az országba. Nem igazán volt sikere és az állami gazdaságok a báznai fajtát nem akarták lecserélni a lengyelre, így az elvtársaknak maradt egy csomó malacuk és valaki elgondolta, hogy eladják a malacot, szerencsére állami árba a parasztoknak, akik majd felnevelik őket és a szerződés alapján majd leadják decemberbe a hízott disznókat. Csak egy kicsi részlet kerülte el az elvtársak figyelmét, hogy a lengyel fajta kétéves. Ezt természetesen a parasztoknak is elfelejtették elmondani.

   Hát ebből a szerződéskötésből érkezett édesapám a hírrel, hogy megkapjuk három hét múlva a malacot, amit fel kell nevelni és decemberbe leadni. Ő a malacot már ma kifizette, szerencsére csak állami árban. Megjött a várva várt malac, inkább süldő, hosszú az orra, vékony a lába, sovány és magas, határozottan magas volt. Csodálkoztunk is, mert a disznói zömökség egyetlen jelét sem mutatta. Nekünk addigra már megvolt a két fekete nyakkendős malacunk, amelyikből az egyik ment volna a szerződésbe, a másik pedig Karácsonyra az asztalunkra.

   Külön ólat kellett édesapámmal készítsünk, mert ez a lengyel malac sehogyan sem fért meg a magyar malacokkal, Romániában. Nemzetiségi alapon kötekedtek, hiába hangoztatta minden beszédében szeretett kondukátorunk, hogy a mi országunkban békésen megférnek: a románok, a magyarok, a németek és a más nemzetiségűek, ezek mégsem fértek meg.

   Minden esetre, ahogy telt az idő semmilyen hasonlóság nem mutatkozott a malacok között. A két fekete gömbölyödött és diszó módra habzsolt, a lengyel meg nőtt magasra és sovány-vékonyra, miközben csak szürcsölt. Édesapám kitöltötte a moslékot, először ráeresztette a lengyelt, az felszívta a levét, utána azt visszahajtotta, és jöhettek a feketék, ők aztán felhabzsolták a moslék vastagját. Előszőr az „agár” nevet kapta édesapámtól, de aztán édesanyám véglegesen pontot tett az „i”-re, amikor elkeresztelte „Hegyi kecskének”. Ő ugyan sosem látott hegyi kecskét, vagyis zergét szabadon élőben, de valahogy úgy gondolta, csak ilyen lehet az a kecske: sovány, vézna és magas. A kecskesége úgy mutatkozott meg, hogy a félfedél alatt létrehozott, elkerített részből, többször is kiugrott, akár egy kecske. Édesapám be kellett fedje azt a részt is szabályos ólnak.

   Egy hasonlóság mégiscsak lett a malacok között. Nem vettük észre, hogy Pártunk és Államunk a lengyel malaccal együtt galand férget is adott, pedig arról nem volt szó a szerződésben. A lengyel fertőzött volt, hát bírta, de a feketék, ahogy megférgesedtek, rögtön kidőltek. Elment az étvágyuk és ordítottak a fájdalomtól. Mire rájöttünk, hogy mi a baj és az állatorvos megállapította a fertőzést, az egyik fekete már a végét járta és meg is doglött. Akkor láttam életemben először és uloljára galandférget a maga valóságában, addig csak az állattan könyvemben rajzon. Igaz, hogy a rajzon ítra, hogy 60-80 centi hosszú és félcenti-egycenti vastag.

   Amikor a megdöglött fekete malacból szappan lett, akkor bontotta fel Gazsi, a cigány. A belsőségeit beleástuk egy gödörbe, majd oltatlan mésszel és vízzel leöntöttük. A gödör szélén Gazsi, hosszan hasította a vékony beleket, és akkor láttuk mi okozta a malac elpusztulását. Volt olyan hely, ahol a vékonybélben nyolc tíz galandféreg is húzódott egymással párhuzamosan, a bél falába belekapaszkodva a fejével, teljesen elzárva a gazda állat emésztőrendszerét.

   Azóta sokszor eszembe jut, hogy ha már élősködők is vannak a világon, embereken vagy állatokon egyaránt, miért kell azoknak addig szaporodni és hízni amig a gazda állatot, vagy dolgozó embercsoportot, el nem pusztítják. Egy-két féreg akár Karácsonyig is, vígan eléldegéhetett volna a malacban, ha nem lett volna olyan telhetetlen az élősködésben. Így a meszes gödörben végezte. Szerencsére az állatorvos kikezelte a másik feketét, és a Hegyi kecskét is, csak a ganét kellett három hétig a meszes gögörbe hordani a diszók alól, naponta háromszor.

   Ha már ennyire aprólékosan leírtam a szerződés történetét, akkor elmondom azt a viccet, amelyik abban a korban, a szerződésekről körbe járta, széles Erdély országunkat. Úgy történt, hogy a bizottság berendelte a falu férfiait, hogy megkössék a szerződéseket. Jön Árpád, a három tehenes gazda, tőle leszerződnek egy bika borjút. Jön István a disznós gazda, tőle leszerződnek két malacot. Sorra kerül Gazsi, a faluvégi szegénylegény, akinek még tyúkja sem volt.

   – No, Gazsi, te mit szerződsz, – kérdi az elnök.

   – Én egy elefántot!

   – Honnan Gazsi, hát neked még tyúkod sincsen?

   Azzal Gazsi benyúl a két üres zsebébe, és kifordítva kihúzza a zsebei bélését.

   – Itt az elefánt két füle, ...

   Hát így ütötte el annak idején a paraszt ember, de a városi ember is, az élet megpróbáltatásait és a rendszer túlkapásai elleni felháborodottságát: viccel.

   Vicc ide – vicc oda, közeledett a december. A Hegyi kecske már több mint 80 centi magas volt és majdnem másfél méter hosszú, de a súlya akkor is csak alulról súrolta a 60 kilót. Szomorú lett édesapám, mert nem volt mit leadni és szinte itt volt a határidő. A disznós gazdák, legtöbbje már rég levágta a lengyel malacot, amikor látták, hogy nem „csinál” – mezőségi tájszólásba, nem hízik – és vettek helyébe egy-egy nyakkendőst, amelyek nagyjából már 80 kilósok, ez volt a leadási súly alsó határa. Ők a galandféreg fertőzést is megúszták.

   Édesapám se tehetett másként, vett ő is egy 50 kilós forma nyakkendőst és tartottuk a leadásig, ettől a gondtól és 3200 lejtől megszabadultunk. Mondta is Gazsi, a cigány még a nyáron, amikor a döglött malacot boncolta:

   – Minek kellet magának szerzédést kétni Feri bácsi? – mire édesapám megválaszolt neki:

   – Azér', fiam, mer' én nem vagyok kémíves mint te! – abban az időben ugyanis csak akkor kapták meg a családok a gyermekpénzt, ha a család egyik felnőtt tagja, állami alkamazásban állt, így a kolozsi cigányok mind „kémívesek” lettek. Édesapám pedig iparengedéllyel dolgozott, 33 százalékos adóval és a kenyerét senki sem biztosította, ha azt a saját fejével és kezével meg nem kereste. Ezenkívül évente kétszer adóellenőr is járta a házunkat, közönséges falusi nyelvjárással: inspektor.

   A disznó leadásakor csak visszajött vagy 1800 lej, nem is volt akkora a bukta. De megmaradt a Hegyi kecske, Kolozson egyedül csak nálunk élte túl a Karácsonyt, tekintettel a bálkirálynői alkatára. Azt mondta édesanyám, hogy csak azért nem lett bálkirálynő, mert túl magas. Megvettük a következő évre a két nyakkendős malacot és tavasszal megkötöttük az új szerződést. Érdekes módon a bizottságból senkit sem érdekelt a lengyel kísérlet és annak alanyai a lengyel malacok, más néven Hegyi kecskék.

   Édesapám úgy május felé kezte észrevenni a változást, amikor a Hegyi kecskénk abbahagyta a szürcsölést és  elkezdett zabálni. Megette a répát, szulákot, csalánt, labodát, paréjt, répa és káposztalevelet, kukoricakórót, nyersen vagy forrázva, liszttel vagy liszt nélkül, mindegy csak legyen mit enni. Három ember kellett segítségül, hogy drótot tegyünk az orrába, három drótot kellett tegyünk bele, mert a fél orrával is túrta a hídlást – a disznóól deszkapadlóját.

   Eljött a Karácsony borzos szakállával, fenyegette Feri bácsit kétágú korbáccsal, – karácsonyi köszöntő a Mezőségen – és sorra került a Hegyi kecske is. Bezzeg nem kérdezte Gazsi, hogy:

   – Feri bácsi, mér' kellet magának szerzédést kétni? – mert a Hegyi kecskét a szomszédok is szerették volna megmérve látni. Elhoztuk a mázsát az egyik szomszédtól, de a mérést meg sem próbáltuk, mert édesapám megállapította az ácsméteressel, hogy a Hegyi kecskénk tíz centivel magassabb és harminc centivel hosszabb, mint a mázsára szerelt mérőláda. Ezután leszúrtuk. A ládát a mázsáról leszereltük és az egyik szomszéd szekerének lajtorjájára – mezőségi bordás szekéroldal – téve próbáltuk a mázsára tenni. A művelet és a mérés sikerült is, csak amikor onnan visszahoztuk a perzselés helyére, eltörött a lajtorja egyik oldala. Igaz, hogy nyolcan fogtuk, csakhogy rossz súlyeloszlásban. A disznóvágásnak híre ment, s hát még be se vittük jóformán a kikanyarított sonkákat, jön a párttitkár hozzánk, fel az udvaron.

   – Bună ziua, Feri bácsi – köszön illedelmesen.

   – Hallom, maga volt az egyetlen, aki megtartotta ezt a lengyel disznót. Na, mi lett az eredmény, mert én meg szeretném ezt telefonálni a Pártnak. - Édeasapám, miután megeggyeztek abban, hogy a tavalyi és az idéni szerződést is haladéktalanul teljesítette, töredelmesen bevallotta, hogy a hegyi kecskénk 270 kilósra hízott.

   – Most jut eszembe Feri bácsi, hogy mondja, – így a párttitkár – hát mondták ezek ott a Pártnál, hogy ez a fajta kétéves, első évbe csak a csontja nő és csak második évben hízik.

   – Épp idejébe tetszik szólni, – válaszolt, a mérgét lenyelve, s hozzá mosolyogva édesapám – legalább megmérjük a szalonnát az orján.

   – Hát arra én is kiváncsi volnék, – fogadta el a párttitkár szerényen a karácsonyi fánkot és a borospohár szilvapálinkát és megvárta amíg a lábnélküli disznót a hasára fordítják és az orján felhasítják: „Nem füllentek, – írta a párttitkár a jelentésébe, – ez az eset tényleg valós, az orján a szalonna tizenhárom centis volt!”

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2015. január 4.