Nem fog rajta az idő. Szíjas tagjai nyolcvanhat éve viszik, szüntelenül. Ha nem tudna menni, már rég eltemették volna. Egyedül intézi a házi teendőket, saját kezüleg teremti elő mindennapit. Fogai évek óta a csiporban hevernek, a kredenc tetején. Már vizet se tölt rájuk, minek.  Jobban csúszik az étel fog nélkül. Kicsit meglobbantja, s nem kell akkor rágni a húst sem, zöldséget sem. Korát meghazudtoló frissességgel bírja a terheket, cipeli a keresztjét, akár a rőzsét, s csak úgy penderíti le a válláról. Ha kell még a szomszédnak is, aki nyaralójában hétvégenként azon találja magát, hogy megint friss tüzelő van a kapu előtt. Pedig még tavaly házszenteléskor is azt válaszolta a papnak: – Én jól vagyok, plébános úr, csak a lábaim ne lennének!

    A természettel kel s fekszik. A nap járása, a holdfázisok, a harangszó adja a ritmust. Pirospozsgás arcáról, ráncoktól barázdált homlokáról, a nagy hegyeket pásztázó tekintetéből lüktet az élet. Minden nap úgy kel fel, hogy neki dolga van. Enni adni a majorságnak, fát hozni, megaljazni a malacoknak, kihajtani a bárányokat. Nem unja magát egyáltalán. A halál sem ijeszti meg, a mennyország neki itt már elkezdődött, odaát csak kiteljesedik. A reménykedés meg be-... Megboldogult férje idestova húsz éve elköltözött a mennybe, a gyermekek a városban kötöttek ki, a karácsonyi disznóvágáson látja az unokákat is. A kicsiny görényfogó táskarádióból hallja a híreket, tudja, mi történik a nagyvilágban. Szomszédai átjönnek, ha szükség, de itt a tanya szélén inkább egyedül van. Vagyis inkább magára hagyva, de mégsem egyedül, hisz övé a természet. Ahogy reggelente kilép a kunyhó ajtaján, átöleli őt a mindenség. Szinte kézzel foghatóan érzi, hogy szereti őt az Isten. Szó sincs magányosságról. A madárfütty, a farkasok vonagló ordítása, az éber kutyaugatás, a kert alatt elvonuló csorda kolompja, a szellő susogása, a csillagok fénye, a hold árnyéka, a nap melege egész jó társaság. És nyugalmat áraszt a nagy csend, kinn az erdő szélén, távol a világ zajától. Nem is édekli őt már a pletyka, nem fontosak már a részletek. Nincs értelme belegabalyodni ebbe az amúgyis összekuszált világba. Nem a felszínen él, hanem egész mélyen, az élet szívében. Az igazán nagy dolgok benn történnek, s ezekkel ő tisztában van. Örül az életnek. Minden pillanatért hálát ad a Teremtőnek, mert ami körülveszi, az benne is testet öltött. Lelke rég lecsendesedett. Elsimultak a hullámok, elcsitultak a lázadó hangok. Béke tölti be egész lényét. Annyira, hogy minden látogatójára kisugárzik.

    Jönnek is Berta nénihez rendesen. Ki csodát látni, ki gyógynövényt kérni, ki tojást vásárolni. A polgármester nem olyan rég megvette a vizimalmát. Az iskolaigazgató megcsinálta a kerítését. A szomszéd telekre egy közeli városból gyógynövénytermesztő vállalkozó telepedett, de amiket ő gyűjtöget és szárít, különleges kiszerelés nélkül is jobban fogynak. Úgy viszik, mint a cukrot. Berta néni gyógyteája maga a reklám.

    Többen kérdezték tőle: nem fél a vadaktól? Ilyenkor elmosolyodik, megsimítja fehér hajtincseit, s azt mondja: – Olyan vén vagyok, a medvének se kellek... Nem is bántották, hisz megszerette őket. Együtt élt velük. Eleinte a róka is odakapott, de aztán egy-két tyúk után elment a kedve, mert a döglött tyúkhús valamiért nem esett jól neki. Megüttetett vagy tíz hörcsögöt is, aztán az utódok arrébb húzódtak a csűr mellől. A medve még nem járt be, de tavaly nyáron olyan észrevétlen szedték együtt a kokojzát s a málnát, hogy alig pár méterre egymástól, a nagy bokrok takarásában, csak az ágak reccsenéséből tudta meg, miután felnézett, hogy a mackó épp arra járt. Néha még pisztrágot is sikerül kifognia a patakból. Volt úgy, hogy egy régi vasnyárssal csapott be a lapos kő alá, a gázló egyik gübéjében. Talált is egy vacsorára való pettyest. Mesélte az unokáknak, hogy ő bizony a kígyóktól se fél. Egyik akkora volt, mint a kankóspálcája, úgy intézte el, hogy egy frissen vágott mogyórófaágat kettéhasított, s amikor a vipera másodszor is sziszegve kibújt a küszöb alól, beszorította a kígyó fejét az ágba, majd felakasztotta az almafára. Nem telt bele egy óra, az ülü le is csapott rá.

    Berta nénit csak akkor látta orvos, ha kiszállt hozzá, a hegyi tanyára. Mindene fáj, ezt a kor is hozza, ám valahogy újjászületik minden nap, amióta csak kinn van a természetben. Legalább húsz éve ki nem tette a lábát még a közeli faluba sem. A maga egyszerűségében mégis mindenről megvan a véleménye, ha kérdik. És kérdik is, mert szeretik látni-hallani a tovatűnt világot, ami benne rejtőzik, de még itt van. Ő az aranyfedezete a nép bölcsességének, kicsiben. Miközben változott sokat a világ, ő mintha nem változott volna. S ez az állandóság nála nem elmaradottságot vagy együgyűséget jelent, hanem a gyökerek megtartó szívósságát. Ő attól hiteles, hogy nem kellett változnia. Mert amire feltette az életét, az biztos alap. Hite nem ingott meg, erkölcse szilárd maradt mindvégig, értékrendjében nem kételkedett egy percig sem. Nem tusakodott a sors ellen, de nem is hívta ki maga ellen soha. Azt azonban alázattal elismerte, hogy van, aki attól hiteles, ha képes változni. Ha kell. Aki belátta, hogy amit eddig csinált, erőltetett, amerre eddig elindult, az zsákutca.

    De Berta néni úgy maradt hiteles, hogy nem változott a forgandó szerencse szerint. Erdei kunyhóján nincs forgó szélkakas. Anélkül is tudja, merre van észak, hol kel fel a nap. Amikor panaszolkodni járnak hozzá, értelmiségiek és egyszerűbbek, mindegyik kap valamit tőle, amit hazafelé, s majd évekig ízlelgethet magában. Egy lelki morzsát, egy gondolatot, ami visszhangzik benne, s nem hagyja nyugodni. Amitől akár meg is változik.

    Nyolcvanhatodik születésnapján köszöntötte fel a község képviseletében egy fiatal hivatalnok. Tortát, csokor virágot, no meg emléklapot adott át a néninek. Megpuszilta, majd félszegen leült, hogy egy kicsit beszélgessenek. Szó szót hozott, s az állam embere a hetedik kanyar után azt is kibökte, hogy voltaképpen azért van itt, hogy megbeszéljék Berta néni évek óta felhalmozódott adósságát, amit a kertjéért kellett volna, hogy befizessen, adóba.  A sok kicsi mára már annyira felgyűlt, hogy azzal az öreg házat is megvásárolhatta volna Berta mama, azt, amiben lakott…

    Kint egyre melegebben sütött az őszi nap. A lágy szél vidámán suhant a fák között, néhány sárga levél ernyedten ereszkedett a szikkadt földre. Berta mama rakott még két hasábot a kályhába, hadd ne fázzon a vendég. Szeméből szép kövér könnycseppek ereszkedtek alá.

   – Most mit tudjak tenni?? Nincs egy vasam sem, éppen csak a temetésemre félretett pénz a Csekkben, de az semmire nem elég, akkora nagy összeget mondott ez a fiatalember... Jajj, Uramisten! – morfondírozott magában, miközben a köténye sarkával törölgette a szemét.

    Pálinkát töltött a ficsúrnak, és még vagy fertályóráig osztották a világ sorsát. A fiatalember nagy hévvel szapulta a falut. Hogy aszongya, milyenek az emberek. Hogy merre tart ez a világ, s hogy az emberek hogy elromlottak, nem ismernek sem Istent, sem embert. Lassan fele gazember, fele alkoholista.

    A hegyimama még töltött egy pohárral, jószívű volt, majd csendesen visszakérdezett:

    – Te Berci, s te melyik felihez tartozol?...

   Ebben a minutumban künn fogni kezdtek a kutyák. Előbb az öregasszonyé, a pajta mellett, majd a szomszédoké, mind a négy, de egyre hevesebben. Szokatlan ugatás volt ez, mint amikor nagyidő, vagy földrengés támad. Mintha vadat szimatoltak volna. Perceken belül hatalmas morgás hallatszott, ami egyre erősödve közeledett a pajta felől. A fiatalember lecsapta a pálinkáspoharat, majd eszeveszetten tépte fel az ajtót:

    – Húzodjék félre, mama, itt a medve! – ordította, s azzal kirohant. A mama megdermedt ültében.

    A legény az autójához indult, hogy a riasztó spréhet, s a fejszét időben elkapja. Ekkorra már a medve a pajta deszkáit tépte, a süldők rémülten visítoztak. A hivatalnok sietve kirántotta a kocsiajtót, a fejszét már hajította is a pajta felé, de nem talált. Még közelebb merészkedett, és a nagy hatósugarú palack tartalmát spriccelni kezdte a vadállatra, közben ordított: – Takarodj, te dög!

    A medve ekkor megfordult, és két lábra emelkedve vicsorította állkapcsát a legény felé. A legénynek még annyi ideje sem volt, hogy a ház felé szaladjon, nem mérte jól fel a távolságot. A medve egyik mancsával elkapta a férfi vállát és felszántotta annak hátát. Földre estében a legény még odafújt egyet a vad pofájába, erre az még inkább felbőszült. A fiatalember elkiáltotta magát:

    – Vigyázzon Berta néni!

   Vállából már iszonyatosan folyt a vér, jó nagy területen lehasadt a bőr, tenyérnyi vastag szíjat hasítottak ki belőle. Fél karjával még próbálta védeni magát, nehogy a medve szemből támadjon. Ekkor a küszöbön megjelent az öregasszony, s a kezébe kapott két égő hasábfával a medve irányába célzott.

    A vad megriadt a tűzcsóvától, hirtelen megtorpant, átlépett a fekvő sebesültön, majd mély horkanással jelezte, meghátrál. Megfordult, s a nyíres felé vette útját.

    Az öregasszony vizet hozott, s egy fehér, tiszta rongyot, hogy elkössék a sebet. Felsegítette az elalélt embert, a küszöb elé, a tornácnak támasztva annak hátát, majd átrohant a szomszédba mentőt hívatni, mert csak ott van telefon. Mentében még odaszólt a jajgató fiatalembernek:

     – Látod fijam, jóval többet kéne, hogy törődjetek a medvékkel, mint az én adómmal.

sp