Amióta csak emlékszem, zakatolt, csörömpölt valami alattam.

Utaztam, s most is utazom. Bár mindig tudtam, mégis csak sok év eltelte után tudatosult bennem, hogy ennek az utazásnak több állomása is van… talán végtelen, vagy eggyel több vagy kevesebb… magam sem tudom! Olykor megzavartak más utazók, s ösztönösen –valami mélyről feltörő tudattalan mozdulat következtében- a menedéket jelentő szeparéba húzódtam!

Aztán újra elhagytam azt, hogy jobban értsem a világot, amelyen átutazom. Csudaszép volt minden, olyan tökéletes… csak azok az utasok, akik oly sokszor megzavartak… óh csak ők ne zavartak volna annyit!

Rengetegen utaztunk, volt mindenféle ember, oly színes volt körülöttem minden, mint a méhek által gyűjtött virágpor. Vajon minden színből gyűjtenek a méhek?

Megfigyeltem, hogy voltak körülöttem olyanok, akik a maguk helyén utaztak végig… volt aki elhagyta azt –talán visszajön- s volt aki még sohasem mozdult onnan… én meg csak ki-be, ki-be, ki-be… igaz, a velem egy szeparéban lévők is így tettek többnyire. Egy nap elfoglalták a megszokott helyem, úgyhogy elhatároztam, hogy -biza- mostantól állandó helyre teszek szert. Sokáig tartott, meg nem is, aztán ösztönösen elfoglaltam egy helyet. Itt azt mondták nekem, hogy evezzek mélyre… hogy evezzek mélyre… de vajon milyen mélyre lehet evezni, s vajon minden véget ér egyszer? Az utazás… vagy a mélység, melybe azóta is csak evezek? És vajon a mélység nem éppen a kivezető utat jelenti a valódi mélységből? Most még nem tudom ezt… csak azt, hogy van egy helyem, egy biztos helyem, amit ha elhagyok, -akár a medve a menedéket jelentő meleg barlangba- mindig visszatérhetek! Ez a barlang az én egyházam, és a hely amelyen ülök most is az őseim helye, s tán az utódaimé lesz, örökre tán!

Az én helyem nagyon jó, de láttam olyanokat, akiket álmukban megkötöztek, vagy akiket bezártak. És voltak olyanok, akik maguk zárkóztak be, és magukat kötözték meg. Ők talán félnek az utazás végétől, talán így jó nekik… de én a szabadságot szeretem, amit az egyházam hirdet általam is!

Én kíváncsi vagyok, hogy mi vesz körül, és tudni akarom kikkel utazok együtt, és látni akarom az összes színt a világon, és menni-menni a göröngyös utamon!

Úgy szép, ha sok szépet látunk, s a régit elfeledjük, hogy helye legyen az új dolgoknak! Különben is… ha valamit túl sokat nézünk, az előbb vagy utóbb elkopik, elvásik, akár a kopjafák –amit különben sem örök időkre faragtak-!

A helyemet már sosem hagyom el, csak ha véget ért az utazásom, ahol mint mondják csend lesz, béke, és mind jó barát.

Ily helyet foglalok hát egyházamban, tisztelve minden embert, s így hirdetem közösen társaimmal, hogy mind egy állomásra utazunk, és mind elérhetjük azt, ha igazán akarjuk!

S ha ki-ki a maga egyházában betartja a mások iránti határtalan tiszteletet, szeretetet, önzetlenséget –és a magunk tíz-tíz parancsolatát- akkor hinni fogom továbbra is, hogy senki nem száll le az utolsó állomás előtt, s ha megérkeztünk, -ott, együtt- fogunk egy tökéletes egészet alkotni, akár Isten kertjében a virágok…

Megjelent a Partium folyóiratban, 2006.