(T. J. emlékére)

Amint a döcögősen felhúzott vasredőny a helyére csusszant, a kis üzletet elöntötte a napfény. Minden áldott reggel, pontban kilenckor elfordította a kulcsot a zárban és belépett birodalmába. Jobbra, az L alakú pult üveg tárlóiban bizományba átvett órák sorakoztak piros bársonyon. A pult folytatásaként következtek az ékszerek tárlói, majd a javításra átvett órák és ékszerek kis fiókjai. A bal sarokban nehéz órás asztal terpeszkedett, öblében bőrkötény, a javításra szánt ékszerek reszelékének összegyűjtésére. Mellette a falon polcok, reszelőkkel, fogókkal, éles fényű lámpával és sok-sok dobozzal.

A hátsó helyiségben fogasra akasztotta kabátját, magára vette barna köpenyét és munkához látott. A fali széfből kipakolta és átnézte az árut, fiókja megfelelő fakkjaiba csúsztatta a javításra beadott tárgyakat, majd gondosan letörölte a pult üveglapjait. Helyükre kerültek az órák, az ékszerek, megtisztítva ragyogtak a kis falikarok és fél tízkor megszólalt az ajtó fölötti kis csengő, jelezve, vevő érkezett.

Mélységes boldogság és hála öntötte el ilyenkor. Hála az állandóságért, a holnapba vetett hitért, az erejéért, amivel lám, hetvenen jóval felül, még mindig itt lehet a saját boltjában. Szükség van rá, a tudására és tapasztalatára, helye van az elöljáróságon, a templomban és az otthonában. És igen, helye van a temetőben.  

Mikor tíz évesen, apja kezét fogva, először csodálkozott rá a sarki öreg órás szerszámaira, mindig tiszta kicsi boltjára, az órák, számára úgy tűnt, halk beszélgetésére a tárlókban, rögtön tudta, megtalálta a hivatását. Attól fogva minden szabad idejében ott csellengett az órás körül és amint iskoláit bevégezte, felcsapott órástanulónak. Apja addigra nem élt, anyja egyezett meg mesterével, ő meg kezet adott rá. Kezdődött a hajnali takarításokkal, a befűtéssel a mindig kormozó kis kályhába, majd a szerszámok kikészítésével. Úgy tűnt, soha be nem telik lelke az órák érintésének gyönyörűségével. Tokjuk hideg eleganciája, a mutatók kecsessége, hangjuk finom muzsikája elbűvölte. Mohón szimatolta a karórák bőrszíjának jellegzetes szagát, simogatta a zsebórák zománcos díszeit. Szerkezetük precízsége ámulatba ejtette fiatal lelkét és belső hitvallása lett, az óra a holnapot mutatja, a jövőt. A múló időt elegánsan utasítja maga mögé, és amint a mutatók két karja szerelmesen kergetőzik, ketyegő nászukból holnap születik. Holnap. A maga titokzatosságával, a lehetőségeivel és esélyeivel. A holnap mindig egy új esély. Életre. Halálra.

Öreg mestere türelmével sokszor ellenkezett magában, mikor utasítására elromlott alkatrészt javítgatva eltelt a délelőtt, s már esteledett, mire a beteg órát összerakta. Minek kínlódni az alkatrész javításával, mikor kihúzva a fiókot, ott az új, méltatlankodott fiatalos tüze. Beteg órának mondta az öreg a javításra vagy kidobásra váró időmérőket, s ő ezeken gyakorolhatott, hallgatva a csendes utasításokat, ellesve a fogásokat és megtanulva az egyik igazságot, minden javítható. És valóban, vizsgáin sikerült bizonyítania, nemcsak újból lehet alkotni, a régi is megbecsülhető, javítható.

A nagy háborúban végig angyal őrizte. Mert mivel magyarázható, hogy társaival felderítésre indulva, csak ő tért vissza, szinte sértetlenül, míg a többieket gránát vágta, srapnell szaggatta. Keze, szeme, legfőbb munkaeszközei épen várták, hogy lecsengjenek a pusztulás évei, és ő újra birtokba vegye a holnapot.

Aztán nyakába vette a világot. Európa majd minden fővárosában dolgozott, nézelődött, figyelt, kereskedett. Látott pazar fényben villogó, tündöklő üzleteket, állt járdán kuporgó vándor ékszerész pokróca mellett, ki hozott ezüstpénzekből kanyarított gyűrűt. Hallott krachokról és gyors meggazdagodásokról, és madarat lehetett volna fogatni vele, mikor sikerült üzletet bérelnie szülővárosában, visszatérte után nem sokkal. Az üzletem, mondta a barna szemű, nevető szájú lánynak, aki nemsokára a felesége lett és mire megszületett első gyermekük, az üzlet tulajdonosa lett. Közben kitanulta az ékszerek titkait, hány fokon engedelmeskedik az arany, milyen drágakövek kelnek életre ezüstbe foglalva és mit üzen a smaragd tüze, egy kecses női függőben. De maradt az órák, a holnap szerelmese, és mikor egy-egy tanulónak a hajszálrugó kecsességéről beszélt, könnyes lett a szeme.

Az új háború árnyékot vetett öregségére. Háta meggörbült, érzékei tompult vakságát nehezen viselte, nagyítója szinte le sem került a szeméről. De dolgozott rendületlenül, kis boltja forgalma sosem látott ütemben nőtt, most, mikor javítani a régit mérhetetlen tőke volt. Öreges csoszogásához órát állítottak a szomszéd boltok, ha pontban kilenckor felzörgött a vasredőny. Amint a front átvonult a városon, sok boltban fel sem húzták a redőnyöket, ám ő el sem tudta képzelni a napot munka nélkül.

Kis páncélszekrényében óvatosan elrendezte a bizományba eltett órákat, és gondosan átnézte az elszámolást. Stimmel, bólintott öreges motyogással, és gyengéden megsimogatta kedvencét, egy Philipp Patek-et. Eleinte nem hallotta meg a gajdolást, amint a részeg katonák sorra rugdosták a szomszéd boltok vasredőnyeit. Csak a csilingelésre csoszogott elő és nézett ámulva a három katonára. Érdeklődve, udvariasan hajolt pultja mögött feléjük és már az első ütéstől elszédült. Nagyítója lerepült szeméről, míg négykézláb próbálta védeni áruját, két katona nevetgélve seperte a pultból sapkájába az ékszereket.

Császi, jeszty? Társuk újra ütött, ekkor elzuhant. Lassan öntötte el a vér az arcát, csodálkozva nézte, amint kis buborékokat vet a szája, ahogy szólni próbált. Két másik katona lépett be, egyikük beverte pisztolyával a pult üvegét és mohón turkált az órák között. Felkönyökölt és mondani akarta, hogy ezek itt finom szerkezetek, ne dobálják őket, de csak véres nyál folyt a szájából. A földön feküdve még érzékelte, amint vékony, öreg ujjain bakancsos láb tapos, ám a lövést akkor kapta a fejébe, mikor az órákat kezdték összeszedni a páncélszekrényből.