A monda ugye ismerős, annak elbeszélése lehet igen csak velős.
Széllyes Sándor művész úr megírta, s aztán meg elmondta, hogy miként járták be az ősmagyarok egész Észak-Amerikát.
S, hogy jól az eszünkbe vésődjön a frázis, azóta elmondta ezt nekünk jó párszor már Gyepesi László barátunk is.
Ám, hogy mi történt aztán miután ősapáink Amerikából megtértek, azt elmesélni megpróbálom én itt néktek.
Hogy az egészet az elején kezdjem, és ha a mondára még jól emlékszem.
A szájhagyomány szerint, kezdődött az egész cécó emígy.
Élt abban a korban, Etelközben az ős magyar honban, Emese asszony ki Árpád apánk nagyanyja vala.
Aki egy éjszaka azt álmodta, hogy egy turulmadár őt meglátogatta.
Azt ugyan nem tudni hogyan-hogyan nem, de megtörtént a csoda, és Emese asszony ő tőle teherbe esék nyomban.
Itt sérelem ne essék, de egy megjegyzés nekem megengedtessék.
Nem tudom, hogy ezek a dolgok akkoriban hogy történtek, de nekem e hallatán az állam le esett.
Még, hogy romlott ez az újkori világ. De azért mostanság azért mégse hallani oly féle csodát, hogy egy szárnyas nemzené egy asszony fiát, ha csak a babát nem a gólya hozta.
S még ha ez egyszeri esett lett volna, az még csak talán-talán… de öl meg a csoda, hogy ekképp világra jött Álmos, Emese fia. Aztán meg a „Fehér ló fia”, hogy másról ne is beszéljünk.
Ez tiszta makró biológia.
Miután ekképpen Álmos megszületett, és belőle délceg férfi kerekedett.
Nevének büszke viselője volt, s hűen hozzá sokat álmodozott.
Álmodott ő talán nappal is de éjszaka biztos, egy álmának köszönhetően vagyunk mi itt most.
Mert Álmos megálmodta és aztán álmát közzé tette.
Hogy a népének, az ős magyaroknak követniük kell a turulmadarat, aki majd elvezeti őket végig, egészen a Kárpát-medencéig.
A szót tett követte, Álmos és a magyarok egész népe a lovát felnyergelte és elindult keletre.
Amikor a turulmadár ezt észrevette, rá szállott Álmosunk fejére s csőrével az észt beleverte.
„Már az álmodra sem emlékszel te Álmos, talán az agyad káros?
Nem meg mondtam én te neked, hogy a te úti célod ne kelet legyen hanem nyugat te nagy mamlasz.
Nem tudod, hogy ezzel az egész magyarságra szégyent hozhatsz?
Hogy lészen így a magyaroknak új hona? Mert hát neked tudnod kellene már, hogy a Kárpát-medence amely titeket vissza vár tőletek nyugatra van, Attila még megmaradt népe vár rátok ottan”.
Így zsörtölődött a madár és aztán szárnyra kapva, a kótyagos Álmost mérgében ott hagyta.
Aki aztán amikor észbe kapott, kiadta a híres jelszót amelyet híres könyvében Jókai Mór is betűkbe rótt.
„Nyergelj fordulj!” így szólla Álmos. „Nyugat felé vesszük az irányt most”.
De a jelszó első felével egy kicsit elkésett, hiszen a nyergeléssel a nép addigra már rég végzett.
Miután ekképp megtalálták a helyes irányt, így haladt Álmos és népe a lenyugvó nap iránt, talán azt remélve, hogy egyszer majd utolérik.
De az a fránya égi csillag, nap mint nap vélük ki tolt, estére kelve mindig le hanyatlott.
Ezért hát szegény Álmosnak és az ősmagyaroknak mindig meg kellett állniuk.
De többször tartottak hosszabb pihenőt is, mert az akkori magyarokról tudjuk azt is, hogy ők a ló húst nyereg alatt puhították. Mint azt a mostani honfitársaink oly sokszor mondogatják.
De mivel hosszú volt az út Pannóniáig, és a nyergük alja tele volt dugulásig, mivel az út is elég dimbes-dombos vala, így hát nem is csoda, hogy néha meg kellett állni nekik.
Nehogy túlpuhuljon és tönkre menjen az a sok jó költség.
Így hát többször is hosszabb pihenőt tettek, aztán ismét nekieredtek.
De az egyik ilyen pihenőnél porul jártak, mert rájuk szállt ott az átok.
Vagy pontosabban, a sas madarak szálltak rájuk rajban.
De nem ám a puhított húsra fűlött az ö foguk.
A sasok a húst úgy szerették, ha azt előbb jól megkergették.
Igaz, hogy ekkor még eleven volt az Isten és a magyarok barma, de miután a sasok a csőrükkel kilyuggatták a fejét, szegény pára kilehelte lelkét.
S mivel ez nem volt egyszeri eset, sőt inkább ezres számban hullott el a jószág, a magyarok ezt megunták és újra nyergeltek és azután ismét útnak eredtek.
Már majdnem célhoz értek, amikor egy reggel a nép arra ébredt, hogy az ő Álmos vezérük megunva e földi létet halva ébredt.
Ahogy akkor a magyaroknál volt a szokás, elindult ő is Csaba király után, az ő csillag útján.
Volt hát a magyaroknál nagy szomorúság, kivezeti most őket tovább?
Hogy megtörténjen a Honfoglalást.
Ám amikor Álmost eltemették, az ő fiát Árpádot pajzsra emelték.
Tartotta a pajzsot a hét vezér, a magyarok java, így lett Árpád a magyarok vezére, mindnyájunk apja.
Az ő vezetésével indultak hát tovább, de Árpád apánk is vétett egy kis hibát.
Mert amikor a magyarjait a Békási szoroson át vezette, Csaba királyfi egyik itt maradt vezére, fölöttük a sziklán éppen a nagy dolgát végezte.
S így történhetett, hogy amit ő fent magából kieresztett a magyarok fejére esett.
Innen ered tehát az a székely szólás, hogy „Székely szarta a magyart”.
Igaz ugyan, hogy esett rajta egy kis finomítás, mert igazából ez a dolog úgy esett, hogy egy székely le … az egész magyar honfoglaló sereget.
Végül mindezen viszonytagságokon át a magyarok mégis elérték Pannóniát.
Itt aztán hont foglaltak, és nevezték ezt aztán „Magyar honnak”.
Ami aztán később még nagyobb lett.
Küzdöttek a magyarok századokon át, védték a maguk és más nemzetek javát.
Míg végül ezek a magyarok ellen keltek, és a „Nagy-Magyarországot” darabokra tépték.
Nem maradt más belőle csak egy kis szelet, de ez egy másik történet.