Hétköznapok rácsai közt vergődöm,

gyötör a honvágy, egyre sínylődöm,

a szerelem násztalanul nevet rám,

kopott igékkel szeretem jó anyám.

Nincs igaz, csak a visszatérő álom,

hogy voltam gyermek s volt sok ideálom,

de valahogy ez is elszomorító,

inkább kijózanít, mint mámorító.

És látom magam, mint egy kancsal babát,

ki kettőnek tudja a boldog hazát,

az egyikük elítél, már meg nem áld,

a másikuk meg nem hoz feloldozást.

Menny és pokol, mint egy hatalmas bazár,

kecsegtet darabig, azután kizár,

megadóan, türelemmel várom hát

Isten igaz és hatalmas végszavát.