" ...A honvágy, tudom, olykor súlyosan reád nehezedik mégis. Kezed régi kilincsek emlékétől sajog.Szemed előtt fölködlik egy ház, füledben rég elhangzott szavak visszhangja duruzsol. Gondolatban sorra járod a régi szobákat, lelked újjaival végigsimogatod a kedves, kopott bútorokat. Meghitt illatait feléd küldözgeti a régi kert. Gyermekkori ösvények kavicsa csikordul emlékezésed léptei alatt. Hegyek és völgyek, erdőkés mezők támadnak életre benned. Eszedbe jut egy régi vázában egy régi virág, egy szék, egy tükör, egy kedves mintájú függöny. A napfény, ahogy valamikor szobádba besütött, vagy a hold, ahogy behavazta a kerti utat, s az illattal álmodozó rózsatöveket. Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsonganak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított.Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszárai véreznek ilyenkor... És ez a fájdalom gyakorta visszatér. De elárulok valamit. Ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt.Az ember egyet s mást megélt már, s egyet s mást tanult.Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj arra mindenképpen, amit mutat, a múlté.Mintha régi-régi fényképes albumot lapoznál.Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj.Nemcsak az idő változott, megváltoztak a hegyek és a völgyek, az erdők és a mezők.Ma már nem olyanok, mint akkor voltak.Ma már semmi sem olyan. Minden más, minden megváltozott.Minden idegen.A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta, és reá sem ismernél a régi házra. Idegen színnel mázolták be új lakói.Szobáid megtöltötték új és idegen bútorokkal.Rózsáid kivágták régen.Újakat nem ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságra nem való a föld.Idegen lennél, dermesztően döbbenetes idegen,ha megállnál ma ott egy régi küszöb nyomait keresve...Így van ez, hidd el és gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem is honvágy, hanem már csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj tovább. Mert szép az, hogy mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékszel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag vagy általa. Senki nem rabolhatja el tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörű szép. Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak mindenütt erdők és hegyek, völgyek és rétek, fák.Illatos szép haszontalanságok. S akkor a honvágy már nem is fáj benned, mert miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltűnt. Már csak emlékszel a honra, csak addig emlékezel, tervezed már az új hont magad köré, hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid."

Wass Albert vetette papírra ezeket a szívbemarkoló gondolatokat 1947-ben, Németországban, a nincstelenségben.

Fogadjátok szeretettel!