Az alábbi történetek nem a fantázia szüleményei, hanem a valóságban megtörtént események. Ezt bizonyíthatják azok a csapattársaim, akikkel közel két évtizedet kergettük a bőrgolyót a sáromberki Haladás színeiben, a megyei bajnokságban, és akikkel alkalomadtán, egy korsó sör mellett, felelevenítjük    pályafutásunk  mulatságos pillanatait. Ezeket szeretném megosztani az alábbiakban a tisztelt tagtársakkal.

A sofőr halat reggelizett

Hosszú időn át vezette a Gaz Metan vállalat munkásszállító gépkocsiját Berekméri Ferenc (Öcsi bácsi), aki főnökei engedélyével a sáromberki focicsapat tagjait is rendszeresen fuvarozta. Öcsi bácsi nagyon jóindulatú ember volt, imádta a futballt, szerette a fiúkat, de ugyanakkor túlzott nyugodtságáról is híres volt. Azokban az években vasárnap délelőtt 11 órától játszották a megyei bajnokság találkozóit, előtte 9-től az ifjúságiak léptek pályára. Előfordult, hogy a nagyobb távolságú kiszállásokra már reggel 7-kor el kellett indulni, hogy idejében a mérkőzés színhelyére érjünk. Öcsi bácsi azonban mindig nyugodtan villásreggelizett és csak azután indultunk. Gyakran a kocsiban kellett átöltöznünk, hogy idejében kint lehessünk a pályán. Egyik alkalommal Segesvárra készültünk. A csapat tagjai már félórája türelmetlenül álldogáltak a kultúrotthon előtt, már alig másfél óra volt hátra a kezdési időpontig, de Öcsi bácsi még se-hol. Egyszer csak megszólalt az egyesület elnöke, Kádár Ferenc: „Öcsi bácsi megint halat reggelizik fiúk. Ezért, azt ajánlom, hogy már most kezdjétek az átöltözést”.  Szerencsére nemsokára megérkezett a sofőr, elértünk a meccsre idejében, de ismét a kocsiban kellett átöltözni.

Szeretett Öcsi bácsink azóta már rég eltávozott közülünk. Nyugodjék békében! Nem felejtjük el humoros történeteit, a csapatért tett áldozatos munkáját. S természetesen nyugodtsága is emlékezetes marad számunkra, amit e sorok is bizonyítanak. 

„Kádár, tojásotok van?”

A nyolcvanas évek végén, az üres üzletek idején, nem volt nehéz megvesztegetni a bírókat. Egy kis krumpli, hagyma, paszuly és már meg is volt a két pont (akkor még ennyi járt a győzelemért). Vidéken a játékvezetők reggeltől estig a klubelnök vendégei voltak, ahol nagyokat ettek, ittak. Városon a boltok kongtak az ürességtől, de falun mindig akadt finom falat. Persze nem mindig traktálták a játékvezetőket flekkennel vagy pörkölttel. A szalonnásrántottához viszont rendszerint megvoltak a hozzávalók.

A kiesés elkerüléséért harcolt csapatunk, éppen az éllovas ellen. Nagy volt a küzdelem, negyed-órával a befejezés előtt kiszólt a középbíró a kispadon helyet foglaló vezetőnknek: „Kádár, tojás van?”

Megnyugodva vette tudomásul, hogy meglesz a rántotta meccs után. Néhány perc múlva tizenegyest ítélt csapatunknak. Háromszor végeztette el a büntetőt, mert kétszer elhibáztuk és csak a harmadik kísérlet járt sikerrel. Szabó Gyuszi kétszer is elhibázta, de aztán bevágta…

Szentpéterről majdnem Szent Péterhez jutottunk

            Több mint 15 évvel ezelőtt történt az alábbi esemény. Csapatunk Szentpéteren vendégszerepelt, ahonnan, a házigazdák rendszeres durva játéka miatt mindig 3-4 sérült játékossal tértünk haza. A mezőségi együttestől szinte lehetetlen volt pontot, pontokat rabolni. Ha szoros volt az eredmény kezdődött a csontzene. Loveşte-l în stomac cu piciorul! Rupe-l! Omoară-l!  - biztatták kedvenceiket a nagyrészt bepálinkázott szurkolók. Tabarán Balázs kapusunkat egyszer úgy álkapcson rúgták, hogy agyrázkódást szenvedett, s útban hazafelé a sürgősségire kellett felvinnünk.

Az emlékezetes, de számunkra kellemetlen találkozón a 60. perc körül 1-0-ra vezettünk, amikor a játékvezető szögletrúgást ítélt ellenünk. A kapufáról pattant ki a labda, de senki sem ért hozzá közülünk. Azelőtt néhány perccel egy ajándék tizenegyest ítélt a játékvezető a hazaiaknak, de szerencsénkre kihagyták. A nézők megpróbálták befolyásolni a bírót az ítéletek döntésében, szüntelenül fenyegetve a feketeruhást. Kezdtük sokallni a részrehajló játékvezetést. Körbefogtuk a bírót, s kértük, hogy mutassa meg, melyik játékosunk érintette a labdát a lövésnél. Ekkor azonban elszabadult a pokol. A nézők egy része ránk rontott és ütlegelni kezdett bennünket. Esernyőkkel, botokkal szapultak, kit ahol értek. Tömegverekedés kezdődött a pályán. Persze a helyi játékosok is kivették részüket a bunyóban. A fiatalabb játékosaink a kukoricásba szaladtak az ütlegelések elől. Jó tíz perc után állt helyre csak a rend, de mi már nem voltunk hajlandóak a folytatásra. Levonultunk a pályáról és hazatértünk. A mérkőzést persze elveszítettük 3-0-ra. A játékvezető nem jegyezte be az előzményeket a bírói lapba. Ő csak annyit írt be, hogy a vendégcsapat nem volt hajlandó végigjátszani a mérkőzést.

A mérkőzés utáni héten felkerestem Szucher Ervint, aki a Népújság . napilap sportrovatát szerkesztette abban az időben. Elmeséltem neki a történteket, ő pedig megkért, hogy írjam meg a dolgot. Úgy döntöttünk, hogy a fenti cím alatt jelenik meg a cikk a lapban. Így is történt. 

Berekméri Edmond