Az alábbi írást a Magyar Hírlapban megjelent cikkemre (június 27.) reagálva, az abban foglaltakat személyes élményeivel-tapasztalataival kiegészítve adta közre - ugyancsak a Magyar Hírlapban - Szabó-Palócz Attila. A téma fontossága miatt teszem most itt közzé...

http://magyarhirlap.hu/


Szabó Palócz Attila: Magyarjárás
A nemzettudat erősítése nemes cél, nemzeti érdek

Szabó Palócz Attila – 2014.07.17. 05:15

„Harsányan magyarkodó alkalmi különítmények, turulos dzsekiben vagy nagy-magyarországos pólóban, árpádsávos kellékekkel felszerelve feltűnősködnek irodalmi-történelmi emlékhelyeken, ünnepségeken, köztereken, nemzetközi sporteseményeken – hangosan oláhozva, olykor kórusban üvöltve: »Az én régi mániám / tankkal végigmenni Románián…« Ezért nem szeretem a – bármily nemes szándékkal is indított – túllobogózott irányvonatokat, és ugyanígy az évente egyszer, térdig érő kokárdával kint díszelgőket sem” – Ozsváth Sándor művelődéstörténész fogalmazott így a lapunkban megjelent publicisztikájában néhány héttel ezelőtt (Hunok külföl¬dön, Magyar Hírlap, 2014. június 27.), de talán még nem olyan régen, hogy ne lehetne hivatkozni rá. Már csak azért is, mert a tapasztalatunk azonos, és azért is, mert hozzátette még: „Miattuk nem megyek már két évtizede Csíksomlyóra, mert egy ideje e szent helyre s a pünkösdi lélekemelő eseményre is rátelepedett a konzumturizmus. (…) Mert hazajönnek az ilyen magyarjárás résztvevői, el is dicsekednek kinti »hőstetteikkel«, de ott maradnak a székelyek meg a partiumi magyarok, és nekik kell hallgatva tűrni a román kolléga vagy szomszéd – jó esetben csak rosszalló – megjegyzé¬seit.” És eltűrik, persze, a szülőföldjükön, hozzászoktak már… Hol máshol?

Kezdjük talán azzal, hogy köszönöm Ozsváth Sándornak a kiváló sorait, tisztelem bátor szókimondását, már csak azért is, mert magam is számtalanszor láttam – akkor még a hátrahagyott oldalon maradva –, hogy mekkora károkat tudnak okozni az ilyen jellegű „magyarjárások” résztvevői. S még véletlenül sem anyagi károkra gondolok, s nem is szétvert lelátókra vagy kocsmákra, nem, hanem elsősorban szellemiekre, olyanokra, amelyek az emberi fejekben okoznak pusztítást, amelyek a határon túli magyar szellemi értékeket rombolják, és azok ápolását, fejlesztését akadályozzák. Mert nem politikus az, akárhányszor is választják meg akármilyen pozícióra, aki elmegy, mondjuk, a vajdasági Zentára, és ott a magyar
fiatalok elé kiállva azt üvölti – és skandáltatja velük is –, hogy „fegyverbe, fegyverbe!”, hanem a legegyszerűbb senkiházi, felelőtlen bajkeverő.

Ozsváth Sándor egy nagyon fontos, és kifejezetten érzékeny nemzetpolitikai témára tapintott rá jegyzetében. A nemzettudat erősítése ugyanis nemes cél, ez vitathatatlan, nemzeti érdek, amit kiválóan szimbolizál például a Trianon-emléknap, vagyis a nemzeti összetartozás napja. Igen, ez egy olyan dátum, amiről tudnunk kell, képesnek kell lennünk méltóképp, emelt fővel megemlékezni. Mindannak azonban, amit ez – a Kövér László és Semjén Zsolt javaslata nyomán elfogadott törvény szerint – az emléknap kifejez, ellentmond az a viselkedés, amelyet a művelődéstörténész leírt.

S ugyanilyen fontos a határon túli magyarok egyszerűsített honosításáról, vagyis a kettős állampolgárságáról (és igen, meggyőződésem szerint a szavazati jogáról is…) szóló törvény vagy az előző kormányzati ciklusban Répás Zsuzsanna által kezdeményezett számtalan program is. Ezek mind értéket képviselnek. Ellentétben azokkal, akikről Ozsváth beszélt.

A téma azért is különösképp érzékeny, mert én, mondjuk, egy pillanatra sem vonnám kétségbe azok nemzetpolitikai elkötelezettségét, jó szándékát, akik konzumturistákként az ilyen „magyarjárásokra” odamennek a térdig érő kokárdájukkal „zászlólengetni” és oláhozni, alkalmasint rácozni is. A jó szándékot nem.

A kötelezően mellé rendelendő reálpolitikai ésszerűség és a szükséges érzékenység meglétét azonban maximálisan elvitatom tőlük. Sokszor hallottam ugyanis határon túli magyar politikusokat panaszkodni, hogy hónapokig, esetenként évekig küszködnek, konfrontálódnak akár, dolgoznak azon, hogy egyes nemzetpolitikai érdekeket elérjenek, megvalósítsanak, kiharcoljanak, majd odamegy néhány forrófejű hávéemes zászlólengető, duhajkodó kölyök, és az egész munkájukat lenullázza, semmivé teszi. Mert a szlovák, román, szerb és miegyéb partnereik megrettennek ettől, s visszahőkölnek. És mindent, amit már szinte majdnem elértek, mindent, amit több felvonásban tételesen is megvitattak, kezdhetnek elölről, ismét hónapokig, esetenként évekig…

Ezek azok a szellemi károk és pusztítások, amelyeket a konzumturisták képtelenek felmérni, felismerni, pedig éppen ők okozzák. „Tankkal végigmenni Románián…” Szlovákiának szinte semmi hadereje nincs, rohanjuk le… Persze. Nem egyszer láttam magam is a Délvidéken odajönni ilyen zászlólengető, mindenféle hávéemes és miegyéb, teljesen jó szándékú kölyköket, „vesszentrianonozni”, „zászlólengetni”, akik aztán néhány helyi sörtől meg finom házi pálinkától megrészegedve már a nemzettudatunkat kérték rajtunk számon, hogy nem tartunk velük, de akadt köztük olyan is, aki a „mocskoslibsizésig”, a „gyávaférgezésig” is elment. Aztán, ahogy esteledve már hűlt a levegő, még nyáridőben is, a zászlót hamarosan már köpenyként terítették magukra… Reggel pedig, amikor megláttam őket másnaposan a bokor aljából vagy az árokpartról előbotorkálni az összehányt piros-fehér-zöld trikolórba burkolózva, hát legszívesebben én magam pofoztam volna őket át a tria¬noni határon… Ha másért nem is, a szimbólumgyalázásért mindenképp.

Gyors témaváltással idézem most ide, hogy néhány évvel ezelőtt MIÉP-rendezvényen voltam a Hősök terén, március 15-e volt, amikor megláttam, hogy az egyik árus standjánál az ugyanilyen trikolór vége a földre lóg. Szitált az eső, lassan, de biztosan sarasodott, koszolódott el minden. Amikor pedig figyelmeztettem az eladót, hogy a zászló a földre lóg, minden arra járó tapos rajta, ő csak legyintett, hogy „nem baj, van másik”. Nem érdekel, hogy van-e másik! A nemzeti trikolór jelkép, azt ne tapossa sárba nekem senki, még egy nemzeti elkötelezettséget deklaráló, már csak laza rutinból is szélsőségességgel vádolt párt rendezvényén sem. És ne is hányja össze senki részegen a bokor alján, akármilyen forró fejű hávéemes is legyen, s főleg akkor ne tegye, ha „vesszentrianonozni”, meg „zászlólengetni” jött oda – ahova; mert teljesen mindegy, hogy hol történt az eset, még ha Budapesten is. Akár Csíksomlyón is megeshetett volna. S akkor éppen ezért álljon is itt még egy részlet Ozsváth Sándor írásából: „Jobb szeretem azokat a honfitársaimat, akik szabad idejükben vasárnapi iskolában tanítják a szórványban élő magyar gyermekeket ingyen és bérmentve, vagy évekre Csángóföldre szerződnek, meg azokat, akik Csaba testvér intézményeit segítik, keresztszülőséget vállalnak, és az olyan vállalkozókat, akik fantáziát látnak székelyföldi beruházásokban, akár a hazainál lényegesen kisebb haszon mellett is. Ezekhez hasonló minőségi segítségre van szükségük az erdélyieknek – melldöngető magyarkodás helyett. Kokárdát varrni meg koszorúzni ők is tudnak.”

Hagyják hát a dagadt ruhát másra… Akárcsak a bajkeverők nemzeti közhelyeit, pátoszát, patetikáját és feltűnősködését. Már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy megfelelő éleslátással képesnek kell lennünk, bölcsen, megfontoltan viszonyulnunk a valódi, őszinte és mély nemzeti összetartozáshoz. Kontraproduktivitás, vagyis jó szándékú károkozás nélkül is…