Nehéz a Nappal szemben játszani

Mezőgerebenesen történt. A Nappal szemben játszottunk, tikkasztó melegben. Szédelegve a kimerüléstől, az félidő végét jelző sípszót vártuk. A házigazdák felszabadító rúgása valahonnan a magasból ereszkedett lefelé, amikor beállósunk, Sz. A. nagy erővel akarta visszavágni a labdát a gerebenesi csapat térfelére. Az égre tekintő játékost azonban megzavarta a szemét hirtelen elvakító nap és hatalmasat rúgott az előtte álló csapattársa fenekébe. A labdát persze nem találta el...

K.-éknak hiánya volt

Kiszállásra készültünk, de igencsak lassan gyülekeztek a fiúk. Indulás előtt néhány perccel számolgattuk a jelenlévőket. Kilencen voltunk a pótkapussal. „Kik hiányoznak már megint?”- kérdezte idegesen Stian Dorel, a csapat akkori edzője, aki később a marosvásárhelyi ASA-nal is volt tréner. Gyorsan megtörtént a jelenlét ellenőrzése. Kiderült, hogy többek között K. játékostársunk is hiányzik, akinek a felesége a főtéri aluljáró illemhelyén dolgozott. „Mit tudtok K.-ról?- tudakolózott ismét Stian. Vajon miért nem jött?Az egyesület elnöke, Kádár Ferenc komoly arccal vágta rá: „A reggel elvitte őket a rendőrség. Hiánya volt a feleségének…”  Azt hiszem mondanom hogy sem kell, hogy milyen hiányra gondolt…

Két generáció egy csapatban

A nyolcvanas évek közepén, amikor leigazoltak a sáromberki csapatba, 5-6 harmincon felüli játékos kergette még velem együtt a labdát. Közülük ketten, Vajda Ferenc (Cimi) és Balla András, édesanyám egykori osztálytársai. Mivel én voltam a legfiatalabb a csapatban, sokáig „csókolomot” köszöntem nekik. A többiek tegező viszonyban voltak az említett játékosokkal, így gyakran kerültem kellemetlen helyzetbe játék közben. „Tessék már rúgni! Legyen szíves rám hagyni!” –mondtam. Vajda Ferencnek szégyelltem Feri bácsit mondani, s viccesen keresztapámnak szólítottam (persze, nem volt az apám komája). Egy idő után aztán megsokallta, hogy magázom, s felkért, hogy igyuk meg a pertut. Nagyon örültem a megtiszteltetésnek. Balla Andrissal, visszavonulásáig 3-4 évet futballoztam együtt, de ma is magázom. Persze felnőtt fejjel már nem szégyellem. Tíz éves az unokája…

„Milyen bírókat hozott ezredes úr?”

         Néhány évvel ezelőtt történt, Görgénysóaknával játszott a Haladás. Pályakezdő, tapasztalatlan középbíró vezette a mérkőzést, aki az első tíz percben két gólunkat érvénytelenítette. Szidtuk is emiatt, ahogy csak bírtuk. A kerítésen kívül X.Y. alezredes, régi ismerősöm (parancsnokom volt „katonáéknál”), szótlanul figyelte a pályán történteket. Megfigyelőként többször volt már Sáromberkén, azt hittem ezúttal is ebben a szerepkörben van jelen. „Milyen bírókat hozott, ezredes úr?”- szóltam ki többször is a pályáról. ”Ezek nem ismerik a szabályokat!”.               A második játékrész közepén tizenegyeshez jutott csapatunk. Berúgtuk. A játékvezető azonban továbbra is össze-vissza fújt. Mindkét csapat elégedetlen volt ténykedésével, percenként vitattuk ítéleteit. A mérkőzés vége felé, Kiss Jancsi csapattársam  figyelmeztetett, hogy az alezredes nem megfigyelőként, hanem magánszemélyként van jelen a találkozón. A középbíró édesapja volt.

Meccs végén a pályáról lejövet, kezet ráztam a bíróval, megköszönve ténykedését. Aztán édesapjához léptem. „Kissé határozottabban és bátrabban kell csinálni az egészet. Különben jól bíráskodott a fiú .-mondtam szégyenkezve. Mit szólhattam volna? 2-1-re nyertük a meccset, szoros küzdelemben. 

Berekméri Edmond