Önarckép. Önismerete lenyűgöző. Úgy vállalja arcát, amilyen. Sem szebb, sem csúnyább,
mint amilyennek más földi halandó láthatja. Mélybe néző, vizsga tekintete ott
van szinte minden képén. Megmutatja az ábrázolt világot, nemcsak szemléli.

Elmenők. Már nem is integetnek. Beborult fölöttük az ég. Vissza se néznek. Csak a maradó néz

utánuk.

Kórus. Mit énekel ez a kórus? Nem zenél, talán kiabál? A kép jobb sarkában, égre néző tekintetek,

a világból kiszorítva. Sötétkék égen gyűlő fellegek között csillagok. Igen, a
csillagokban a remény.

A világtól elzártan. A kisfiú két nagy rémült szeme kísért. A szögesdrót végigfut arca előtt, s

menekülésre nincs remény. Miért? A gettó vityillói mögötte sorakoznak. Őrt
állnak, nem engedik. A fekete ég alja ránehezedik erre a szomorú világra.

Az áldozat. Rémült alakok tátott szájjal csodálkoznak: Hát lehetséges ez? A fejük fölött, mögöttük

mintha kereszten vagy annak maradékán az áldozat.

Körték. Csendélet. Vajon ez most nyugalom? Sötét háttérbe tűnik bele a piros aljon tündöklő néhány

gyümölcs.

De orofundis. Piroska és a fehér ló. Milyen kitűnően tud lovat festeni (Béke, Ostorsuhogásban). És kislányokat. A fehér ló nem a

királyfié, talán maga a királyfi. Akár egy bátor ifjú, mint céltábla, aki
védelmezi, akit szeret, ott a kompozíció kellős közepén.

Fénykereső. Szőke lány és a madár. S még vannak ott, akik nem értik, mit is akarnak?

Háromkirályok. A gyermeket és anyját őrző, védő férfiak szerető barátok, rokonok vagy akár
királyok.

Édesanyám portréja. Itt is a festő vigyáz édesanyjára. És a kikerics. Az anyákra nagyon kell

vigyázni. Ketten egy portrén? Ó igen, az anya képéhez hozzátartozik a lánya.

Groteszk jelenet bokállyal. Ez a bokály ebben a zűrös, viharos világban mit keres? Hogy

került oda? Igazán groteszk.

Nagyapám kertje. A nagy diófa nem a magányos cédrus. Gyökere a nagyapa, ága az unoka. A tájban ott

az ember lelke, múltja, jövője.

Vigasztalás. Az édesanya tekintete és a derűs háttér, a világ maradék derűje lángszínekben. Ó,

persze, esetleg a láng is vigasztal.

Fohászkodó. Idős asszony, inkább öregasszony csillagos ég alatt. Még remél. A csillagok fényt,

reményt adnak.

Tűnő időben. Szilárd, sokat megért tölgy s idős, kutató tekintetű férfiarc a kép sarkában.

Keményen állták a viharokat. A magányos tölgy?

Az eufória mulandósága. Ez a világ kissé furcsa; tudja ott minden komor alak, hogy a röhögő Mona Lisa

jókedve is elmúlik, ha körülnéz.

Kis madonna. Anyának és a kisdednek látása mindig öröm. Ők a csend, fény, nyugalom. Mindig

oda vágyunk közelükbe.

Zs. portréja. Most lépett ki a sötétségből e férfiú. A fény elönti, simogatja alakját. A művésznő társa ő, a szeretett férj.

Emlékezés régvolt viadalokra. A kis kép nagy emlékek hordozója.

Vihar. Épp a vihar hoz ennyi világosságot és életet? Mindent felkavar, madarak szállnak, ócska

kerítések dőlnek. Talán ez fog megtisztítani.

Ui. Régebbi és újabb képeiből válogatta össze Kákonyi ennek a 2003 novemberében Marosvásárhelyen, a Bernády Művelődési Házban megrendezett
kiállításának az anyagát. Ő válogatta ki saját művei közül, rendezte sorba azt
a húsz munkát, amelyek abban az adott pillanatban életérzését, mozaikokba rendeződött
világszemléletét egységes egésszé tették. Így együtt szinte hangtalanul is
felénk kiáltják azt, amit a művész lát, érez ebből a világból. Ez Kákonyi Csilla performansza. Egy képnek legyen címe – mondták a régiek, és festőnk jól
eszébe véste ezt. Kitűnően ad címeket, és egyúttal irányt is, merre kutakodjunk
ábrázolt világában. Szinte kézen fog, s egyszer csak magával ragad. Ott vagyunk
benne, mint Alice csodaországban. Lassan megértjük, de ha nem, akkor is
csodáljuk. Festészetét, művészi tudását hozzáértők méltatták. Tudjuk már, hogy
Ő mester. Nagymester.

2003. november

Ui. Hogy azok is lássák, akik nem nézhetik meg a kiállítást.vagy a művész képeit. Legalább ennyit.