1961-et írunk. Szinte hallom Edit óvó néni enyhén dorgáló hangját, amint a számunkra olyan érdekesen, mókásan csengő, énlakai akcentusával, egy fotós segítségével néhány másodperc mozdulatlanságra próbálja inteni a kis csapatot. Izeg-mozog, tolakszik mindenki. Emlékszem, én sem oda állhattam, végül, ahová szerettem volna. Vaksin fürkészem a történéseket, a csillanó napfény miatt levették a szemüvegemet. Hajamban masni díszeleg, a kis fehér szegélyű, piros kardigánomról pedig szentül meg vagyok győződve, hogy a mesebeli Piroska is ilyet viselt.

Készül a fotó az emlékezetnek, az ilyen időskori meghatóan meghitt visszaemlékezéseknek. Persze mi ezt akkor még nem tudjuk, nem is fontos nekünk. Csupán egy érdekes esemény, ami eltér az óvoda megszokott hétköznapjaitól. Nemhogy az öregkor, de még a felnőttkor is egy olyan titokzatos, távoli messzeségben van tőlünk, hogy nyiladozó értelmünk ezt fel sem fogja.

És ez így van rendjén.

Csak azt tudjuk, hogy biztonságban, szeretetben élünk, hogy mire visszamegyünk az óvodába Anna néni finom főztje vár. Hogy ebéd után a hálóvá átalakított tanuló szoba félhomályában az összecsukható ágyakon pihenve Anna néni „szegény legénye” újra világgá indul szerencsét próbálni, tarisznyájában hamuban sült pogácsa, a csodás mesék tündérei, királykisasszonyai megelevenednek a falakon és a gerendás mennyezeten, míg a kis csapat álomba szenderül.

Aztán a délutáni nagy játszás és uzsonna után hazamegyünk, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott van mindenki, aki fontos nekünk: Édesanyám, Édesapám, Testvérem, Nagyapám, Nagyanyám, a mi kis „kerek” világunk, galamdúctól - kertvégéig.

Holnap új napra virradunk és kezdődhet újra a játék …

Nézem a megsárgult fényképet, hátoldalán Édesanyám ceruzás írása: 1961.április 6. Nézem az egykori tiszta, ártatlan gyermeki tekinteteket. Közös emlékeinket kutatom gyermekkorunk mesés világában. Mi mindannyian, együtt, részesei voltunk egymás gyerekkorának. Mi vagyunk az örök „nyom”:

„Nyomot hagyunk a föld porában.

Nyomot – a fölázott föld sarában.

Nyomot – a barna föld selymes füvén.

Nyomot – a tört ágú erdő sűrűjén.

Nyomot –a nagy vizek parti fövenyén.

De nyomot hagyunk-e

a lelkek rejtekén?”

Neveket illesztek az arcokhoz. Némely név mellé elsuttogom magamban: Nyugodj békében! Te magad vagy már az „ismeretlen odaát”.

Ezek a tiszta, ártatlan gyermeki arcok azóta megváltoztak. Az élet kíméletlen taposómalmai senkit sem kímélnek. De kegyes hozzánk és néha visszatérhetünk a „forrásvidékre”, megmártózni egykori gyermeki énünkben. Ilyenek voltunk. Gyermekien tiszták és ártatlanok. És azt hittük, tán örökké tart …

2017.02.07.