Miért ne mondhatnám el, édes egy komám, ha úgy hozza a természetem. Nem vagyok én hazug ember, ismer itt éngem mindenki Sárpusztán. Nahát. Aztán ha ez az igazság ez sem az én szégyenem, vagy a nagyságos grófnéé. Nem félek én senkitől, annál is inkább, mert ott voltam, és láttam. Nem volt egy épületes látvány, mondhatom. Mert milyen dolog már az, hogy a méltóságos grófné ott kuporog a földön, ölében a ló fejével, aztán csak siratja, hogy Laci, Lacikám. Még a kőszent is megindulna erre, azt mondom. Az a bitang Mihócki, az a részeges fuvaros meg csak átkozódik, üti, veri a lovat, de az nem mozdul, csak a szemit forgatja.

Mert akármit agitál most az új pártitkár, a Rikk Miska, akarom mondani, hogy elvtárs, igenis a Szepessy grófék fájin emberek voltak. Na. Én csak tudom, sokszor bejártam én a birtokra, mert náluk szolgált a húgom, az Eszti. Bejáratos voltam az úrhoz, magához is. Még az öreg tekintetes meg vót akkoriban, de már igen betegeskedett, ezért az uraság vette át a birtokot.

Ember vót az a talpán. Ember meg emberséges. Olyan volt annak a birtok a keze alatt, mint a pohár. Mert értett az kérem mindenhez. Kitanulta külországokban. Olyan nemes gyümölcsfái nem voltak senkinek a vidéken. De olyan állatai sem. Még Budapestről is lejöttek az urak megnézni a Kormost, a nagy tenyészbikát, olyan híre volt annak. Valami díjakat is nyert vele, én már nem tudom.

Elég az hozzá, hogy amilyen vót az állatokkal meg a földdel, olyan vót a családdal is. Ritka rendes népek vótak, na. A méltóságos grófné meg főzött olyan paprikásokat az aratóbálon, hogy bármék asszony a faluból megirigyelhette. De ez még azelőtt volt, mielőtt a fiuk, a Pali, vízbefulladt volna. Akkortájt vót a másik gyerekük, a Zita kisasszony olyan szaladgálós forma.

Aztán, hogy ez a szomorúság megesett vélük, csak megroppant az életük nekik is, szeginyeknek. Nem jártak azok többet sehová se. Pedig azelőtt volt ott élet, de csak úgy módjával, urasan. Meg a grófné se vetette le többet a feketét, mondták is váltig az asszonyok, kifordult magából szeginyke teljesen. Tudni kell pediglen, hogy elment ő jó szívvel beteghez, ha hítták, mert értette nagyon a füveket. Doktor vót neki az édesapja, azt mesélik, csupa ingyen gyógyította a szegény embert, azért is hítták habókosnak. Mert az vót a mániája neki, hogy a piszkosság termeli a betegségeket, ezért mindig tanította az asszonyokat, mit hogyan csináljanak. Innen ragadt rá a lányára is a jótékonykodás, aztán mikor hozzáment a gróf úrhoz, csak megmaradt olyan egyszerű teremtésnek, mint annak idején.

Egyszer, emlékszem, mert azon a télen esett az a nagy hó, mikor azt a kétszáz kilás disznót öltük, szóval az történt, hogy az Eszti húgom, aki várandós vót és akkoriban a gróféknál állt szolgálatban, lebetegedett. Közel volt már az ideje, el is küldött a sógor Lici néne után, aki még akkor a bába vót, de olyan hó esett, hogy a vénasszony nem mert elindulni. Így aztán a grófné segédkezett a menyecskének. Nem is vót ott hiba, meglett a kislány, a gróf úr keresztelte.

Hát ennek a szép életnek vége szakadt, mikor a Pali úrfi meghalt. Ekkortájt született a Laci is, a Zita kisasszony meg mindig ott csámborgott az istálló környékén, hát belebolondult a szép remonda csikóba teljesen. De fáin ló is vót a Laci, meg kell hagyni. Valami nagyon előkelő őse vót neki, ott is volt a jel a bal füle alatt, az a világos lóhere alakú folt. Ej, micsoda kényen tartott jószág lett az! Zita kisasszony tán még az ágyába is bevitte vóna. Úgy ment a ló utána, mint egy kutya. Tiszta csuda vót, mondom. Egyszer meg beszabadult a grófné gyógyfives kertjébe, hát mindet lelegelte, de azért se bántották a Lacit.

Aztán ahogy jött a háború, a gróf úr is egyre többet volt oda, a grófné csak átvette a birtok irányítását, elébb egy részét, majd mind az összeset. Nem vót abba hiba. Megtanulta az ura mellett. Vót olyan, hogy három zsidó családot is bújtatott. A fűszeres Weiszéket, Schönfeldet, a patikust, meg ennek valami rokonságát. Zita kisasszony hordta nekik az élelmet a Lacival a présházba.

Mikor megjött a hír, hogy a gróf úr elesett, meggyászolni sem volt idő, máris itt volt a front a nyakunkon. Eszti húgom váltig állítja, hogy látta, ki volt, aki a kastélyra vitte az oroszokat, de ne szólj szám, nem fáj fejem.

Elég az hozzá, hogy nem telt el egy nap, végigrabolták azok az egész birtokot, már ami még meg vót belőle. Mesélte, aki látta, hogy tüzet raktak a zongorából meg a gróf úr könyveiből a nagy ebédlőbe, a befőtteket meg végigrakták a teraszon és célba lőttek rá. Aztán pár nap múlva meg összeszedelőzködtek, és megindultak a maradék jószággal. Persze, olyan sok már nem maradt, mert mindent felettek ezek, de Laci meg még két ló, meg tán egy tehén vót még az istállóban. Akkor az történt, hogy a Zita kisasszony kimászott a krumpli veremből, ahová a többi nőcseléddel a mamája bújtatta, és csak odaállt szó nélkül a Laci elé. Hogy ő ezt nem engedi. A Lacit.

Én nem voltam ott, de aki látta elmondta, hogy a katonák jó nagyot röhögtek és úgy fellódították a kisasszonyt az induló teherautóra, mint a macskát. Sose került többé elő.

Nem úgy a Laci, mert igaz ugyan, hogy jó sokára meg soványan, mint a gereben, de egy nap beállított. Kereste a Laci a kastélyt meg a kisasszonyát. A kastélyból csak a falak maradtak, mert belövést kapott, meg az intézői lakás. Na, itt húzta meg magát a grófné, egészen addig, míg a párt meg nem alakult, mert akkor meg első dolguk az volt, hogy elzavarták a grófnét az intézői lakásból, mondván, nyúzta eddig a népet eleget. Ezt mondta Rikk Miska, az új pártitkár, aki azelőtt mezei őr vót a birtokon, de elcsapták, mert nem vót egyenes ember. De erre meg a népek nagyon megharagudtak a Rikk Miskára, és a Sánta Szabó felesége megfogta a grófnét és elvitte magukhoz lakni.

Szóval egyszer csak vitték a hírt a grófnénak, hogy megjött a kisasszony lova. Futott szegény és vitte volna, de a pártitkárunk lefoglalta a nép nevében és odaadta a sógorának, aki fuvaros vót, és mindenki csak úgy hítta, a részeges Mihócki.

Innentől pokol lett az élete a Lacinak, mert Mihócki többet ütötte, mint etette. Nem volt az szegény igához meg fuvarhoz szokva, nem is értette mit akarnak tőle. Nem vagy te paripa, legfeljebb igásparipa, ezt ordította neki mindig, míg csépelte.

A grófné lopva látogatta a Lacit, még cukrot is dugott a pofájába, de egyszer Mihócki megfenyegette, hogy rajta is megtáncoltatja az ostort, ha még egyszer itt kapja.

Táncolt aznap is az ostor a hátán a Lacinak, mikor nem tudta indítani a rakott kocsit, ahogy mondják. A népek meg körbeállták, nevették, olyan jól esik a másik ember baját kikacagni. Mihócki szidta a kényes fajtáját meg a gazdáját, a Laci meg csak reszketett és merő egy hab volt az erőlködéstől. Aztán valaki azt mondta, gyújtson meg egy papirost a hasa alatt, majd megindul az attól.

Így is lett, mert a Laci ordított egy rettentőt, majdnem emberi hangon, aztán csak elindult tántorogva. Nem jutott sokáig, mert a Papék háza előtt, ahol éppen a trágyát hordták be, csak fújt egyet és összerogyott. Onnan már rugdoshatta a vasalt bakancsával Mihócki, csak feküdt meg a szemit forgatta.

Hogy ki szólt a grófnénak, én meg nem mondom, mert ekkor értem oda magam is. Futott az árvám, de már hályogos volt a Laci szeme, mire odaért. Lekuporodott melléje, a feje az ölébe, úgy siratta. Akkor a Mihócki mondott neki valamit.

Innentől nem mindenki emlékszik egyformán. Szabó Pista bácsi váltig állítja, hogy Mihócki kapta ki a vasvillát a trágyából és hadonászni kezdett véle. A grófné meg elvette vóna. Hát birkóztak. Mink emberek meg ugye szét akartuk választani őket. Volt egy kis dulakodás is. Én csak azt láttam a legvégén, hogy Mihócki már tántorog, és két kézzel kapaszkodik a vasvillába, ami kiáll neki a hasából. Hát belefutott valahogyan. Nem kár érte, aszondom.

Így történt, komám. Ez a színtiszta igazság, ahogy mondtam, mert éngem mindenki igazmondónak ismer itt Sárpusztán.