Ideglázban

                   Csipetnyi föld,

                   rögeiből

                   Kodály-muzsika

                   árad a forró

                   esti ködben...

                   Holnap lehet,

                   hogy későn

                   ébredek-

                   hajnalok fia,

                   gyolcs éj gyermeke.

                   Az éjszakai körtáncnak

                   már vége.

                   Béthel hegyéhez

                   indulok vele...

                   Ott,

                   lágy dombok

                   hajlatán,

                   völgykatlanok

                   igézetében,

                   ahol a

                   sok-sok

                   sarlatán

                   bozót les rám

                   a karcsú

                   térben

                   ott.

                   velőkig

                   égő

                   gondban,

                   tüzek barnuló

                   hajnalán,

                   ahol

                   erdőszéli csendből

                   nevet ránk

                   ezüst

                   árvalányhaj,

                   s megmar

                   a kolontos csalán...

                   Betűláncok,

                   szófüzérek.

                   Sintér időt

                   rejt a holnap.

                   Hideg,havas

                   arcok árnyán

                   vesztegel

                   az öreg csónak-

                   hajszol

                   baljós

                   gyanakvásom,

                   hitem helvét,

                   nem adom fel

                   népem

                   nyelvét.

                  Vastag

                   kálvinista nyakam

                  ellenére

                  sem fordítom

                  fel a világ

                 Isten által

                 rendelt rendjét.

                 Mindennapos

                 ideglázban

                 élek tüzek

                 lobogásán

                 Kis-Küküllő

                 mosolyában.

                 Ars poetica 2

                 Engem a versek úgy ölelnek,

                 mint alkonyat a naplementét,

                 árnyak a fényt,fények a csendet,

                 szétomló haja asszonyom keblét.

                 Illatuk kéj s bűvös szivárvány,

                 barackvirág-csend tavaszi fákon,

                 s a rügyben bomló érzelem,

                 felzokog minden ébredő ágon.

                 Nem álmodom a rímeket,

                 csak úgy maguktól összeállnak,

                 s mint alkonyszínek naplementén,

                 igazi idillt muzsikálnak.

                 Én ők vagyok,ők bennem élnek,

                 önzetlen,ritka szellemek,

                 s az űrt,amely csapong a térben,

                 kitöltik csodás elemek.

                Engem a versek átkarolnak,

                sétára hívnak igazi fényben,

                és ritka az a pillanat,

                amikor alszanak az éjben.