Jézusváró lélekkel, szilveszteri derűvel néznénk előre, ha volnának még irányok. Mi van? Ajándéklázas üzleti kavargás, fennhéjázó kivagyiság, bulimiás szilveszteri szívatás. Európát nem kell elrabolni, önként dubajoz, ha rákacsintanak. Nekünk a kérés nagy szégyen. Európa védőiből Brüsszel pályázatíró koldusaivá váltunk. Keserűen nyeljük az átkosból átszekusított „sokoldalú” megaláztatást; állampolgári másodrendűségünk varasodó sebét a kettős állampolgárság írjával kenegetjük.  

Irgalmatlan világ. Ugyan ki fogadná meg a költői intelmet: „Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan. Mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s meglássátok: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten.” (Wass Albert: Karácsonyi levél)

A szerző puszta neve is szitokszó. Hogy is mondhatnánk el a Himnusz elhangzása után József Attilával: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad – / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”?!...Ki szól rá a globális gazemberség ügyészeire, hogy ki ne tépjék legjobbjaink tollát? Ki és mi ad ma emberséget az embernek, magyarságot a magyarnak –, hogy mi ne legyünk eurógyarmat?! Ki segít, hogy indulat és düh nélkül rebegjük el az ima utolsó két sorát: „Hadd írjak szépet, jót –  nekem / add meg boldogabb énekem!”?...

Karácsonyi kevélységgel, újévi úrhatnámsággal?!...Önkéntes iga alatt?!

Világemelő Férfiú, könyörülj minden népeden!