Uram,

eljöttél értem sokszor

de én, én nem mentem veled.

Elmenekültem sötét erdők nagy sűrűjébe,

elfedtem előled kevélyen bús lelkem mezítelenségét,

szivárvány mosolyod elől konokul eltakartam arcom,

s nem engedtem, hogy megsimogasd vadul felszegett fejem.

Csak önnön utamat kerestem,

csak saját dalaim daloltam,

csak átvágtattam az esztendőkön

s hozzád, Uram, oly ritkán szóltam!

Pedig hányszor eljöttél értem!

Sokszor szóltál is a sötétben,

hívtál zsoltárral, fenyítéssel,

kerestél kínnal, nevetéssel,

megpróbáltál és megáldottál,

minden percemen átragyogtál,

és mennydörögtél éjeimben,

meg-megszálltál kemény szívemben,

megmutatkoztál, nekem pogánynak,

megmondtad neved ily silánynak és kétkedőnek,

- Uram,

örök reménykedőnek járó lelket ajándékoztál

a tékozlónak és tévelygőnek!

Végül meghaltál értem csöndben,

hogy feltámasszalak szívemben.

Te hittél bennem, jaj, hittél bennem!

Bár százszor elárultalak,

Uram,

engedj most Hozzád mennem!

Réthy Emese