Felhők takarták el a nyári hévvel tűző napot. A fehér, vattaszerű gomolyagok szűrkés batyukkal érkeztek. Esőfelhők gyülekeztek. Megszaporázta lépteit. Megbeszélt találkozóra sietett és a pontosság volt az egyik gyengéje. Megdördült az ég, a levegő beleremegett. A felhők között még utat törni próbáló napsugár csillámport szórt a leereszkedő esőfüggönyre. Egy kapualjba húzódott, hogy a mindig „ügyeletes” esernyőjét előkotorja.

De a mozdulat abbamaradt. A pillanat varázsa magával ragadta. A nagy, súlyos esőcseppek a forró aszfalton, járdaburkolaton gyermekkora nyári záporait juttatták eszébe. A poros falusi utcát, ahol az első esőcseppek, mint gyöngyszemek, gurultak a porban. A kezdetben porszagú nyári záport, melytől minden egy árnyalattal sötétebb lett. A párás levegő szinte a bőréhez tapadt. És azt a soha el nem felejthető élményt, amit a langyos nyári eső, a tiszavirág életű pocsolyák nyújtottak egy mezítlábas falusi gyermeknek. Tapicskolni, önfeledten a langyos vízben, sárban. Bokáig. Bámulni, ahogy lába nyomán összefolyik a híg sárlé. És nem számított, hogy megázik, hogy sáros lesz. Majd megszárad! Este meg a nagy mosdótál úgyis előkerült. A levegő, mintha átmosta volna az eső, tiszta és üde lett. Egy illatos gyom árasztotta jellegzetes eső utáni szagát, az égen szivárvány-híd nyújtózott. A nap újra ragyogott. Fénye, mint törött gyémánt megcsillant a pocsolyákban. Az agyagos víz felülete mintha olajfénnyel csíkozott, csiszolt féldrágakő lenne.

Mindezt most újra élte, szinte érezte. Még az egykori harangszót is „belefűzte”.

Otthon volt, újra otthon.

Megcsörrent a telefon. A varázslat véget ért.

Elkésett. Messziről kellett visszatérnie a jelenbe.

De boldogabb volt, mint induláskor. Néhány percig újra önfeledt gyermek lehetett.

Bartha Terézia

2021.08.01.