Azt írja Kuti Márta frissen megjelent kötetének, (Írásnyomok, Impress Kiadó 2010) előszó helyett írt vallomásos belépőjében: „Manapság mindenki, a húszéves modelltől a menő tévés vagy egyéb sztárnak, celebnek nevezett (csúfolt?) közszereplőig, beleértve a politikust is, mind könyvbe akarja megörökíteni magát. Önéletírástól a gyerekversig rettentően széles a skála. S ha még pénze is van, gátja akkor végképp nincs a könyvkiadásnak.”

Nem kis bátorság ilyen mondatokkal indítani útjára egy olyan kötetet, melynek szerzője, több évtizeden át, leggyakrabban mások könyveinek impresszumában szerepelt, s neve most onnan került át egy könyv külső borítójára. És egyáltalán: a fenti tükörbe nézve, vajon milyen lehet egy olyan könyv, amely ilyen spártai szigorral húzza rá – már dobbantásból - más könyvekre a vizes lepedőt?

Nos, ennél magasabb labdát fel sem dobhatott volna önmagának Kuti Márta, mert rögtön adódik a kérdés: vajon mi késztethet egy profi könyvszerkesztőt – hiszen Kuti Márta személyében az erdélyi magyar könyvkiadás egyik mérvadó személyét tisztelhetjük –, hogy mások gondolatainak sok évtizedes könyvbe, könyvekbe szerkesztése után, most saját gondolatait tördelje feszes sorokba két barna borítólap közé? És nincs-e már a kezdet kezdetén öngól-íze az olyan kérdésfelvetésnek, amelynek lehetséges válasza vagy válaszai bumerángként szállhatnak vissza a szerző fejére? Továbbá: szerencsés választás-e az olyan narratíva, amely nem lévén profi, mégis egy szakértő szemszögéből vizsgálja, kutatja az olyan kognitív összefüggéseket, melyeknek hámozásába gyakran a rutinos pennarágóknak is beletörik a bicskája?

Hát ennyi pörgős kérdést be- és felvállalva, biztos nem lehet unalmas könyv a Kuti Mártáé.

És nem is az.

A szerző meghatározása szerint esszék, publicisztikák kerülnek az olvasó kezébe, ez utóbbiak szinte mindegyike megjelent már a napisajtó hasábjain. A kérdés tehát: mi az, ami könyvre érdemesíti ezeket az olykor heti penzum kényszere alatt születetett írásokat? A válasz, amennyire tömör, legalább annyira meglepő: az aggódás. Mert ezek az írások – a szerző vallomása szerint is – másról sem szólnak, csak arról az aggódásról, féltésről és szeretetről, ami a szerzőben él anyanyelvünk, anyanyelvi kultúránk és minden, magyarságunkat érintő művészeti-nyelvi kérdés iránt, ami transzilván magyar létünket fenyegeti. És akár mentségként is mondja Kuti Márta, hogy soha sem volt szándéka tudományos felméréseket, tanulmányokat írni. Mindössze „…a napi jelenségekre figyelek, a mindennapi magyar olvasó problémai érdekelnek.” – határolja körül írásainak mozgásterét, s hogy a tudálékosság vagy a tudálékoskodás vádja ne érhesse, előrebocsájtja: „nem vagyok tudós… én is csak olvasó vagyok.” Ám ez az a pont, ahol a profi könyvszerkesztő, úgy is mondhatnám, a profi olvasó összekacsint a laikus olvasóval, s az élet nagy és kis dolgai között, a napi nagy és kevésbé jelentős események dzsungelében észrevétlenül együttgondolkodásra serkenti olvasóit. Teszi ezt azzal a közvetlenséggel, amely jellemének mélységes emberségéből és emberszeretetéből fakad. Mert Kuti Márta akkor sem „észt oszt”, amikor okos dolgokat okosan fogalmaz meg, s eközben arra is figyel, hogy amit fontosnak tart közölni, arról az olvasó érezze: a szeme előtt kibontakozó mondatok, akár saját gondolatai is lehetnének.

A publicista Kuti Márta állandóan nyitott szemmel jár-kel abban a mikrokozmoszban, amely számára a körülötte zajló világot jelenti, s amiről mindig van valami mondanivalója, ami általában túlmutat az épp aktuális téma pillanatnyi időszerűségén, akár a becenyelvről vagy a nyelvi globalizációról értekezik, akár azt feszegeti, hogy vannak-e nemzeti perceink, vagy azt, hogy ellopják-e az anyanyelvünket. Vagy: akár az államnyelv – anyanyelv viszonyát boncolgatja, vagy azt kutatja, hogy hallgatólagosan – az óvodában is csak románul? De tud harcias is lenni, amikor többségi hatalmi erőfitogtatásból erőszakkal elvett utcaneveinket kéri vissza, vagy szeretett városának, Marosvásárhelynek – általa, de nemcsak! – nem éppen szeretett polgármesterét ostorozza. Természetesen az anyanyelvhasználat tárgykörében, melynek állapotát, finom megfigyelőként, az iskolákban találja a legsiralmasabbnak, hiszen – mint írja – „kétnyelvű osztályokat igazából egy nyelven oktatnak, mert a szemléltető anyagok az iskolák folyosóin román nyelvűek”. De nem áll meg a tények egyszerű konstatálásánál, bepillant mögéjük is, s a mások szálkáinak feszegetése mellett, saját szemünk gerendáit sem kíméli. „Szóval diszkriminálnak bennünket, magyarokat, és mi nem követeljük jogainkat. Sőt a magyar szülők közül még mindig sokan járatják román osztályba gyereküket, a magyar vállalkozó, utazási irodavezető sajnálja azt a pár száz lejt, amit anyanyelvén sokszorosított szórólapra, reklámra kellene költenie…”

Az effajta józan kiegyensúlyozottság megóvja Kuti Márta írásait az elragadtatott, pártos szenvedélyességtől, a tollforgató tisztánlátására oly ártalmas, káros túlzásoktól, s ha néha-néha fel is nagyít bizonyos dolgokat, azt is csupán azért teszi, hogy jobban láttathassa a hétköznapok fonákságait.

Csupán akkor fogható szaván őszintesége, amikor könyvéről szóló vallomásában, talán túlzott szerénységből azt mondja, hogy írásaival nem akar mélyre ásni. Mert bizony esszéinek legjavában olyan mélységekig „ás le”, ahonnan már igazi gyémántokat lehet a felszínre hozni.

Filológusi alapképzettsége meg széleskörű általános műveltsége imponáló magabiztosságot ad még az olyan kényes irodalomtörténeti vizsgálódásiban is, mint Molter Károly színműírói munkásságának értékelése, melynek legismertebb darabja az Örökmozgó című darab, melynek cselekménye 1908-ban történik, a marosvásárhelyi Súrlott Grádicshoz címzett vendéglőben. Kuti Márta elemzésének végkövetkeztetése tömör, szókimondó: „Végül is Molter színművei egy jó tollú író próbálkozásai. Bárhogy vágyott is drámaírói babérokra – márpedig vágyott, tudtuk ezt róla – amíg élt, hisz minden álma az volt, hogy az Örökmozgó újra színpadon láthassa, vérbeli prózaíró maradt. A dráma nem az ő műfaja volt.”

Kuti Márta alaposan ismeri a két világháború közötti romániai magyar irodalmat, s annak jelentős alakjait, bár könyvét lapozgatva az is egy egyértelművé válik, hogy közülük ki, kik állnak szívéhez legközelebb. E sorban Osváth Kálmán nemcsak előkelő helyet foglal el, hanem példakép és szimbólum is egyben, akiről Kuti Márta rendkívül alapos tanulmányt írt, nem fogják elhinni, még zsenge egyetemista korában, s melynek szövege több mint harminc esztendeig lapult valamelyik íróasztalfiókban. Ám ennek ellenére meglátásai, értékítéletei ma is helyállóak, nem kellett a szövegen egy vesszőt sem változtatni.

És ez az, ami Kuti Márta szövegeit kiemeli az olvasóra napjainkban zúduló könyvdömping termékei közül és azok fölé helyezi. Szövegeinek időtállósága, ez az érték, amely többletet jelent egy olyan szerzőnél, aki – mint maga mondja – egy életen át különböző minőségű szövegekkel bajlódott, rendezte, javította, nyelvileg formát adott nekik, s most óhatatlanul szóvá tesz ezt-azt írásban is.

No, igen. És mi van azokkal a magas labdákkal, amelyeket önmagának feldobott a szerző? Ha őszintén kíváncsiak a válaszokra: olvassák végig a kötetet. Hiszem, hogy nem bánják meg.

Végül pedig a szerző saját szófordulatával ajánlom én is a nagyérdemű olvasó figyelmébe ezt a küllemében is nagyon mutatós, formás kis kötetet: „Jó olvasást és elmélyülést mindenkinek, a szerzőnek pedig erőt, egészséget a további munkához.”

Bögözi Attila