Ki az én felebarátom?

Évközi 15. vasárnap

1. 1.     Hallgass az Úr szavára (Mtörv 30, 10-14)

Mózes utolsó beszédében arra buzdít, hogy a lelkünkbe írt isteni törvényt tartsuk meg. Az ún. vallástalan ember is érzi és felismeri a lelkiismeret sürgetését. Lelkünk nyugalma, boldogságunk is azon áll: megtartjuk, vagy elutasítjuk.

1. 2.     Benne teremtett mindent a mennyben és a földön… (Kol 1, 15-20)

Kolosszében nem személyesen Pál hirdette az evangéliumot. Megbízottjától, Epafrásztól hallja a riasztó híreket, ezekre reagál ebben a levélben. A görög filozófiával kevert hitfelfogásra az apostol a Krisztusban megmutatkozó új üdvrenddel válaszol. Jézus Krisztus, mint második isteni személy a teremtett világnak is értelmet ad. Ő a Fő, a kegyelem forrása, benne teljesedett be az emberiség ősi vágya.

1. 3.     De ki az én felebarátom? (Lk 10, 27-37)

Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna…- tartja a mondás Az evangélium egyik legszebb példabeszédének kiprovokálója, az okoskodó írástudó is bölcs belátásra juthatott volna, amikor kérdésére Jézus egyértelműsítette a törvény lényegét: szeresd Uradat, Istenedet..., és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Csakhogy a törvény embere nem akarta olyan pontosan megtartani a törvényt, mint amilyen pontosan ismerte. Akadémikus vallásossága, okvetlenkedő értelme kibúvókat keresett, és tovább firtatta: de hát ki az én felebarátom???

Jézus pedig egy rögtönzött példabeszéddel válaszol. Az irgalmas szamaritánus példázata minden kételyünket eloszlatja: mindenki felebarátom, akinek szüksége van rám.

A zsidók szemében lenézett, idegen nem gondol az ősi bosszúra, vallási tisztaságra, elkülönülésre, hanem a szenvedő, segítségre szoruló embert látja abban, akit megvertek és kifosztottak. A Jeruzsálem és Jerikó közti sivatag egyetlen útja, mintegy 30 kilométeren, 800 m tengerszint különbséget átívelve vezet szurdokokon, kanyarokkal, veszélyes szakadékok mellett. Kedvező feltételeket biztosított rablók, fosztogató bandák bujkálására.

Jézus tudatosan szerepeltet két templomi tisztviselőt, akik nem állnak hivatásuk magaslatán, akiknek formális vallásossága, elvont képzettsége messze áll a való élettől. Érzéketlenek, nem figyelnek a sürgető szükségre, vallási fanatizmusukban elidegenedtek az emberiesség íratlan szabályaitól. Viselkedésük egyáltalán nem válik a mundér becsületére. Mintha egy pap ma azt mondaná: nincs időm szeretni, mert imádkoznom kell. Vagy esetleg, amikor „beugrik egy halott”, tönkretette a napi programját…

Jézus nem mond ki szentenciát, hogy ’Ilyenek a papok… bezzeg a szamaritánusok’, de a törvénytudó kérdésére kész a feladvány: szerinted melyik volt a felebarát…?

A példabeszéd valódi hőse a szamaritánus, aki annak példája, hogy hitünk a szeretet tetteiben mutatkozik meg. Ott és azonnal, amikor és ahol Isten a mi beavatkozásunkat kéri. Az élet véletlenjeiben, a pillanat alatt megváltozott szükséghelyzetekben. Amikor nem okoskodni, vagy filozofálni kell, nem az illetékeseket keresni, nem átpasszolni kell a felelősséget másra, és kibújni alóla. Amikor nem intézkedni kell, hanem elsősorban irgalommal lehajolni, és szeretetet gyakorolni. Ember maradni. Mint ez a szamaritánus.

A szamaritánus megváltoztatta programját, alkalmazkodott az új kihíváshoz. Nem háborgott, amiért valaki/valami áthúzta számításait. Amikor szembesült a tényekkel, azonnal cselekedett. Ösztönösen tette a jót. Nem mondott le úti céljáról, hanem a közbejött eseményre figyelt, és mindenestől jelen volt benne. Megélte a hitét, segített a bajbajutott emberen. Az akkori körülmények között hatékonyan: gyorsan és alázattal, gyengéden megtett mindent, hogy a félholtra vert szerencsétlent megmentse.  Olajat és bort öntött a beteg sebeire, bekötözte. Elsősegélyben részesítette. Hátaslovát mentőautóként használva elvitte a legközelebbi fogadóba, amely most kórházként is működött. Gondoskodó szeretetét jelzi, hogy az éjszakát is a sebesült mellett töltötte, majd másnap két dénárt, mintegy 30 napi teljes ellátásra elegendő pénzt adott a fogadósnak, hogy visszajöveteléig viselje a beteg gondját.

Jézus az írástudóval mondatja ki a választ, és csak annyit mond neki: menj, és te is hasonlóképpen cselekedj!

Jól felszerelt kórházainkkal, bokros teendőinkkel, teleírt határidőnaplónkkal, alkalomadtán szervezett jótékonysági gyűjtéseinkkel nemegyszer mi magunk is hajlamosak vagyunk a törvénytudó módszerét választani. Még lelkiismeretünket is szívesen elaltatjuk, mondván, ez ’nem rám tartozik’, ’mért nem vigyázott magára jobban’, ’mért pont nekem kell rajta segíteni’…

Ugyanakkor Jézus történetében az is tanulságul szolgál, hogy amikor szeretnünk kell, amikor a másiknak a mi segítségünkre van szüksége, nem lehetnek előítéleteink, nem szűkíthetjük le a felebarát körét azokra, akiket szimpatizálunk, akik közel állnak hozzánk, vagy akikkel egy nyelvet beszélünk. Találóan jegyzi meg Juhász Ferenc paptestvérem: „az előítélet sebei adott esetben nehezebben gyógyulnak, mint azok a sebek, amelyek testünkön keletkeznek, vagy azok, amelyekkel születtünk.  És talán nem is gyógyul be minden seb. Vannak be nem gyógyuló sebeink, hogy mindig lehessenek felebarátaink, és mi is azok lehessünk másoknak…”

Felebarát minden ember, akin segíteni szükséges. Ha el akarjuk érni az evangéliumi tökéletességet, legyünk készek a szeretet tetteire, legyünk jószívű szamaritánusai azoknak, akikben Jézus szenved.  Kérjünk Jézustól bátorságot, hogy vállalni tudjuk a szenvedést, és ha arra szorulunk, hagyjuk, hogy rajtunk is segítsenek.

 sp