Az Igaz Szó megjelenésének 60. évfordulójára

Nagytakarításkor kerültek elő. Jó ideje megfeledkeztem róluk. Hiszen egyik 45, a másik 25 éves. Emberöltőnyi idő. Ez alatt mi minden történt velünk? Mást ne mondjak, az Igaz Szó is már 23 éve Látóként fungál. Ebből a 60 évből 34-et ott töltöttem az Igaz Szó/Látó szerkesztőségében. Úgy jártam én is, mint az a kárpátaljai paraszt, aki soha nem hagyta el faluját, mégis legalább négy ország állampolgára volt. Megkezdtem az Igaz Szónál, befejeztem a Látónál, s munkahelyet nem változtattam. No de a huzamosabb időt mégiscsak az Igaz Szónál éltem meg. Jó volt, rossz volt, eltelt, s ezzel napirendre térhetnék felette, de a szalvéták nem hagynak nyugodni.

Két damasztszalvéta. Az egyik az Igaz Szó 20. évfordulóján, 1973-ban, a városvezetés gondatlansága miatt az enyészeté lett, hajdan csillogó Aranykakas villa-vendéglőben, a másik a 25.-en, 1978-ban keletkezett a bankká degradált, azóta már nem létező híres Marosban. Irodalmi estet követően vonultunk ünnepi vacsorára. Bohém ötlettel mindkét alkalommal, papír nem lévén nálam, mert még az író sem megy buliba azzal – kivéve Lászlóffy Aladárt, akinek a ceruzacsonk és egy darab papír mindig ott lapult a zsebében, akár házibulin is –,a kezem ügyébe eső, a terítékhez tartozó damasztszalvétákra kértem autogramot az ünnepelt jelenlévőktől.

Böngészem az elsőn lévő neveket: Balázs Imre és Ambrus Imre festőművész, Szász János, Nagy Pál, Kiss Jenő, Domokos Géza, Páskándi Géza, D. R. Popescu, Jánosházy György, Gálfalvi György, Sütő István, Markó Béla, Székely János, Panek Zoltán, László Gerő, Márki Zoltán, Nina Cassian, Deák Tamás, Gálfalvi Zsolt, Eugen Uricaru, Aurel Rău, Farkas Árpád, mind író, Ferenczy Csongor színész – akiknek nevét ki tudom olvasni, vagy ismerem az aláírásukat.

Székely János rá igazán nem jellemző jópofaságból azt is odaírta: „Kedves Barátom! Fizess elő az Igaz Szóra. Olvasd, és ne terjeszd a szalvétát” Ez volt 1973. július 7-én, éjjeli 1 órakor.

Nézzük a másikat! Sajnos, ezen jóval több a kiolvashatatlan név, de lássuk, legalábbis az alkotó embereket 1978-ból: Nemes László, Traian Iancu, Puskás Sándor szobrász, Tompa Miklós színházigazgató-rendező, Nagy Pál, Gagyi László, Panek Zoltán; „Bözödi György is itt vala / s hálistennek semmit sem halla” – írta Gyurka bácsi.

Aztán ott „vala” Bajor Andor, Metz Katalin, Gálfalvi György, aki a biztonság kedvéért kétszer is aláírt, Farkas Árpád, Székely János, Létay Lajos, Hajdu Győző, Márki Zoltán. Deák Tamás aláírása fölött véleménye is ott van: „Romlott kis lap, még csak huszonöt éves – s már mi mindent nyomtak belé!” Varró Ilona nekem dedikált: „Márta, ez a rongyod immáron nem megy kárba." (Értsd: szalvétám. Megértettem az üzenetet, bizonyíték rá, drága Ilona, ez az írás!)

Természetesen elég sokan vannak még, akik aláírták, kollégák, nyomdászok, feleségek, egy-két pártfunkcionárius, pl. Nicolae Veres megyei első titkár, aki akkoriban került ismét a megyei pártbizottság élére, nagy megkönnyebbülésünkre, Banc elvtárs rémuralma után. Bizony, ilyen időket éltünk meg és át, de a lapot becsülettel szerkesztettük, ha olykor a cenzúra miatt késve is, de kiadtuk pontosan.

Impozáns két névsor. A romániai magyar irodalom kitűnő vagy legkiválóbb alkotóinak népes csoportja, meg néhány román barátunk jött el mindkét alkalommal azt a lapot ünnepelni, amelyben megjelentek írásaik, s amely az egyetlen szépirodalmi folyóirat volt, ahol megmutathatták alkotói lényüket, hosszabb lélegzetű munkáikat. Páskándi sok-sok írása, Székely János drámáinak nagy része, Deák Tamás hosszabb elbeszélései, Az érsek imája című emlékezetes drámája, de Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című naplója a vajúdás pillanatától folytatásokban jött, és az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, A szúzai menyegző első ízben itt látott napvilágot. Az egyetemes magyar drámairodalom gyöngyszemei, Székely János Caligula helytartója, Protestánsok, Mórok című drámáinak olvasása is lélegzetállító élmény volt, hát még együttműködni a szerzővel, megbeszélni a felmerülő kérdéseket, megoldani a cenzúra támasztotta követelményeket úgy, hogy a mondanivaló, a gondolat ne csorbuljon.

Egyszer már megírtam, milyen szerencsésnek érzem magam, mert egy szerkesztőségben dolgozhattam Székely Jánossal. De szerencsésnek érzem magam mindenkiért, akivel együtt dolgozhattam, ha csak egy kézirat erejéig is. Eleinte korrektorként, később tördelő- és olvasószerkesztőként bőven volt rá alkalmam, hogy megismerjem képességeiket, elvárásaikat, igényeiket. És énnekem mindig csak hasznom származott ebből, hiszen amit ma tudok, azt nekik köszönhetem. Ha nagyon szerény akarok lenni, és azt mondom, hogy ez nem fontos (pedig fontos, különösen azoknak, akiknek a könyvét szerkesztettem), hanem az a fontos, amit az utókor magáénak érez, akkor nekem erre az a válaszom, hogy az utókornak pont az a fontos, amit az elődök annak tartottak. Tehát rajtunk, egykori szerkesztőkön, munkatársakon, alkalmazottakon is múlik az, nem kis mértékben, hogyan őrizzük ennek a korszaknak az irodalmát, s benne az Igaz Szó emlékét.

Az Igaz Szó nem egyik vagy másik főszerkesztő, avagy a kommunista párt lapja, hanem igenis a romániai magyar írók folyóirata volt elsősorban, és ők ezt komolyan vették. A jogutód Látó mai szerkesztőinek lenne feladata, a régóta kéziratban heverő repertóriumát, amit Mészáros József könyvtáros hosszú évek keserves munkájával állított össze, kiadni, hogy az utókor böngéssze, milyen gazdagok voltunk/vagyunk nagy szegénységünkben és ínségünkben – irodalomban, gondolatban.

2013

Kuti Márta