Balázs F. Attila

Isten elfelejtett kertje

a paradicsomi park

hol nem sétáltál soha

hol nem vártál

zavartan morzsolgatva

egy feláldozott

nőszirmot

visszafojtott

lélegzettel bámulva

ujjadat bemázoló

kékes vérét

ahol nem vártalak

a szökőkút csobogását

hallgatva

miközben mellettem

a vízbe hugyozott

a galambpiszkos

angyal

az esőfa alatt

megbúvó

színét vesztett pad

melyen nem ültünk

megállítva a toronyóra

mutatóját

nem beszélgettünk

elcsendesedve

amikor arra sétált

az emlékeit kereső

fehérhajú öreg

nem bújtunk össze

vérünk dallamát

kottázva

nem ízlelgettük

egymás ajkát

mohón mint kisded

anyja emlőit

a mámor ködében

elmerült,

sosem volt liget

Isten elfelejtett kertjének

búja zöldjét álmodja