Amióta szélesvásznú mosolyával és lendületes magabiztosságával John Fitzgerald Kennedy mandátumot nyert az alelnöki székből induló, képernyőn akkor még nyúzott és szürke figurának mutatkozó Richard Nixonnal szemben, az Amerikai Egyesült Államokból világhódító körútjára indult az elektrovizuális választási párbajok divatja. Nixon a saját verejtékes bőrén tapasztalta meg, hogy ebben a jellemzően amerikai műfajban (- más demokráciákban jóval később, a briteknél padig csak mostanában alkalmazzák!) – fontosabb a gondolkodásnál a smink és a nyakkendő, s hogy a XX. század második felének első számú kampányeszközévé váló képernyőre már nem illenek a rádióban még fogyasztható, bonyolult politikai purparlék és eszmefuttatások.

Ma már az elnök- vagy miniszterelnök-jelöltek tévévitájának szigorú menetrendje van. Időpontját, helyszínét, a moderátor személyét, a vitatémákat és az egyes megszólalások időtartamát hosszas egyeztetés előzi meg, hiszen a választókra gyakorolt hatása százalékokban mérhető. Világszerte jelöltcentrikussá válnak a választási kampányok, ezért egy kiélezett küzdelemben a tévépárbaj rendkívüli kockázata mellett ragyogó lehetőségnek is számít.

Nemrég, az elnöki kampányfinisben itthon is tanúi lehettünk ezeknek az utolsó percig bizonytalan kimenetelű lélekjelenlét-játszmáknak. Az egyik emlékezetes vitát éppen Kolozsvárott rendezték, ahol karizmatikus vetélytársa szorongatta meg az államelnököt, a másikat Bukarestben, ahol az államelnök paraszthajszállal biztosította be mandátumát második fordulós riválisával szemben még öt esztendőre. Huzavonájuk nem is annyira a vitáról, mint inkább annak megúszásáról szólt. Ám a megúszás klasszikus példáját mégis az Ukrajnában győztes Janukovics elnök szolgáltatta, hiszen a végül alulmaradó Julia Tyimsenkonak az üres pulpitussal kellett vitatkoznia, míg ellenfele teljes műsoridőben kampányolt egy másik stúdióban.

Az elmúlt napokban Magyarországon is fontos kampánytémává fajult az ellenfelek tévévitájának összegründolása.

Hasonlóan a Nyugat-Európában bevett évértékelés vagy az alapprogram importjához, a magyar politikában Orbán Viktor volt a műfaj kezdeményezője. Vitái során egy sikert, egy félsikert és egy bukást könyvelhetett el azóta, hogy a leköszönő Horn Gyulával szemben először érvényesítette kommunikációs képességeit. Az általa jelölt egyetemi helyszín és a karizmatikus lazaság a rebellis politikai múlttal rendelkező, fiatal Orbánnak kedvezett 1998-ban. A gyanútlan Horn akkor magával egyenrangú félként kezelte feltörekvő, de még „tapasztalatlan” politikustársát. Ez a felállás nem érvényes tizenkét évvel később, amikor a kihívás paradox módon a meggyengült kormányoldalról érkezik a magabiztos ellenzék felé. Ráadásul egy, a diskurzusában is ellenzéki szerepre készülő jelölt, akinek előbb kormányzati szerepvállalásról kellene számot adnia, nem komolyan vehető rivális.

Bár a televíziós vitának érdek híján kevés a valószínűsége Magyarországon az áprilisi választásokig, hosszas ellenzékiség után Orbán Viktor taktikusan mégis használja kampányában az elektrovizuális médiát. Évértékelő beszédeiben évek óta már a televízió nyilvánosságával kamatoztatja legfontosabb kormányzati vállalásait, ellenzéki stratégiáját: három gyerek – három szoba – négy kerék, mint élhető magyar családmodell, Széchenyi-terv, nemzeti konzultáció, szociális népszavazás, mert a jövő igenekkel kezdődik, új arisztokrácia kontra plebejus politizálás... Az elkötelezett médiumokkal rossz tapasztalatai vannak. Volt eset, hogy „tetten érte” a kérdezőt elemi tényszerűségek kapcsán is. A kampány sűrűjében mégis szokatlan gyakorisággal nyilatkozik a sokak által hiányolt kormányzati konkrétumokról. De fontosabbnak véli a választókkal való közvetlen kapcsolattartást, és erre – tőle szokatlan módon – a „free médiában” látta meg a lehetőséget. A párhuzam szinte szerénytelenül evidens az Obama-kampányal.

2oo8-ban Amerika olyan elnököt választott, aki az internetet első számú kommunikációs közegének tekinti, kampányát onnan kalapozta össze pár dolláros adományokból, aktív profiljai vannak a közösségi oldalakon, a zsebében mindig ott lapul egy okostelefon. Obama azt művelte az internettel, amit annak idején Kennedy tett a televízióval.

Nos, Orbán Viktor szakértői tavaly decemberben valószínűleg tanultak egyet s mást Obama kampánygurujától. David Plouffe mindenkivel megosztotta tudományát, aki Budapesti tartózkodása idején kíváncsi volt rá. Francois de la Brosse, a francia politikai web-tévé kitalálója, Nicholas Sarkozy tanácsadója viszont európai néppárti vonalon már csak a jobbközép kampányát szakérti. Látszik az eredmény: az elnöki honlapon webtévé működik, a virtuális valóságban amúgy kevéssé járatos Orbán pedig januárban megjelent a Facebook-on, és rajongótábora folyamatosan gyarapszik.

„Vajon lehet-e több rajongója ennek a szép almának, mint Orbán Viktornak?" – tette fel a minap a kérdést egy kedélyes facebook-os. Orbán egy ideje Magyarország legnépszerűbb politikusa. Az alma viszont a Facebook-on már népszerűbb. Jó lesz odafigyelni!

Szabadság, 2010. február 23., vezércikk.