Június 4-e fájdalma.

            Feledni nem tudom! De nem is akarom!  

Mondják: a háborúkban mindig a győztesnek van igaza! A többi néma csend, gyász és fájdalom. Idővel emlékezés jön el és a miértek keresgélése. Az okok találgatása, kutatása, elemzése. Cui prodest? (Kinek az érdeke? Ki húz hasznot belőle?).

          Ama nevezetes júniusi Diktátum óta, generációk váltották egymást, de a fájdalom maradt, apáról fiúra szállt akarva-akaratlanul. Azóta is mondjuk és valljuk: a trianoni Diktátum igazságtalan volt Magyarországgal, a magyarsággal, a magyar nemzettel szemben!

          Kinek, kiknek a bűne? Kiknek „köszönhetjük” ezt a megaláztatást?

Forradalmaknak és ellenforradalmaknak...Akkori politikusoknak, külföldieknek és talán hazaiaknak is, akkori nagyhatalmaknak...A győztesek érdekeinek...Igen, ez is, az is! Az önzésnek, a szűklátókörűségnek, a kapzsiságnak...sorolhatjuk mindezeket és hozzágondolhatunk sok mást.

         Évek, évtizedek teltek el az óta (93 év) és még mindig nem kért senki bocsánatot, -tudomásom szerint-, a határokon túlon rekedtektől, a kisemmizettektől, a magyar nemzettől!

         Vajon eljön egyszer az idő, amikor valamelyik érintett nagyhatalom veszi a bátorságot és bocsánatot, elnézést kér a magyar néptől? Netán egyszer belátják, hogy akár az ENSZ világszervezetében is szóba jöhet, tárgyalhatnak e súlyos mulasztásról? Tudom nehéz ügy, rázós téma. De több mint szép volna! Azért ne legyenek túlzott illúzióink...

         A környező országoktól biztos nem várható, hogy önként felülbírálnák a jogtalan, számunkra igazságtalan döntést. Nekik mások az érdekeik. Láthatjuk, tapasztalhatjuk napjainkban, hogy milyen „hevesen” reagálnak az erdélyi kulturális, területi autonómia jogos igényére, ami különben más nyugat-európai államokban létezik békésen, civilizáltan. Vagy a székely zászló megjelenése milyen indulatokat váltott ki egynémely politikusoknál, de ott van példaként a szlovák válaszlépés is a kettős állampolgárság ügyében.

        Hol a mérce? Hol az igazság? Ki mondja meg?

         A magyarság gyásznapjainak sorában, az egyik legsötétebb maradt ez a trianoni június 4-e, a tatárjárás, Mohács, az aradi vértanuk után!

         Feledni nem akarom, nem is tudom!

         Számit-e az valamit, hogy az akkori magyar küldöttek 1920 júniusában hiába érveltek, sorolták volna a reális adatok halmazát, térképekkel, statisztikákkal, népességi kimutatásokkal? A küldöttség vezetője, Apponyi Albert gróf, hiába beszélt több nyelven is, jogos érvelésének semmi hatása nem volt: a legyőzötteket nem kérdezték meg. Alá kellett kanyarítani a nevet. Ez Diktátum volt! A javából. Az antant hatalmaké.

        Magyarországon az aláírás perceiben tiltakozásként megkondultak a harangok és 10 percre megállt az „élet”.

        A „békeszerződés” eredménye: a történelmi Magyarország (Horvátország nélkül) területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent. Mintegy 3,3 millió magyar került a szomszédos államokhoz...

        Fájt-e ez az akkori nagyhatalmaknak? Érdektelen volt számukra...

A későbbi következmények ismertek. Akkor a csonka országban június 4-ét hivatalos gyásznappá nyilvánították. Már 1920-ban – pályázat révén – megszületett az elcsatolt területek visszaszerzésére buzdító ima: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában, ámen.” Az iskolákban ezzel az imával kezdődött és végződött a tanítás.

        Emlékszik-e még valaki erre? Így volt. Ez volt akkoriban. Ez tény.

         Az is, hogy a hőn áhított feltámadás bizony elmaradt. Aztán jött a második világégés. A revíziós óhajtól hajtva, sajnos megint rossz oldalra sodródott kis országunk. A végét ennek is tudjuk, ismerjük.

         Felelősök, okok, tévedések, balszerencse, ismételt nagyhatalmi játszmák, - mindezek megvoltak, bekövetkeztek.

         Tudjuk és emlékezünk! A történelem kereke mindig forog tovább. Az akkori háborúskodó országok majdnem mind megváltoztak. Már nem létezik a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia is felbomlott. De kis hazánk maradt...és nem felejt!

         Ma már a 21. században remélhetőleg nem a fegyvereké a döntő szerep. Csak reménykedünk és bizakodunk a józan érvekben, a józanészben! Hallani mostanában olyan hangokat a szégyenletes trianoni döntéssel kapcsolatban, hogy visszacsinálni nem lehet...

Csak meghaladni! De hogyan? Miképp? Mert a fájdalom több évtizede tart és máig hat!

         Igaz, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni.

De vitatkozni lehet, véleménykülönbségek lehetnek, sokan sokféleképpen emlékezhetünk.

De hinni lehet és kell a valamikori józanészben, a valahogyani jóvátételben. Az igazságban!

       Vajon eljön-e a 21. század igazsága számunkra, erdélyieknek és a többi határon túli magyarságnak, Magyarországnak?

        Mi nem felejtünk! Nem is akarunk!

              2013.-Június.