A marossárpataki Vajda János, akit a faluban mindenki Petrics bácsiként ismer, egy rendkívül sokoldalú, értékes, jó humorral megáldott, kiváló szakember. A nyolcvanadik életévét taposó János bácsi, bár évtizedeken át asztalosként kereste kenyerét, nagyon sok szakmához ért. Gyermekkorában számos megpróbáltatás érte: szülei elhagyták, árvaházban, majd mostohaszülőknél nevelkedett. Később, szorgalmának és tehetségének köszönhetően sikerült megkapaszkodnia az élet lejtőjén. Becsületes, kétkezi munkával házat épített, majd kisiparosi engedélyt váltott ki és asztalosműhelyt működtetett. Évtizedeken át foglalkozott koporsókészítéssel, de focikapusként és zenészként is beírta magát a falu történetébe. Tavalyelőtt, a falumonográfiához gyűjtögetve az anyagot, felkerestem, hogy a múltról meséljen, de különböző okokból nem sikerült elkészíteni a tervezett beszélgetést. Nagy örömömre, ezúttal sikerült meggyőzni Petrics bácsit, hogy együtt elevenítsük fel a múltat, viszontagságos életét.

- Mesélte egyszer, hogy nagyon nehéz gyermekkora volt. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?

- Pusztakamarás községben, Szombattelkén születtem, amely egy Pókakeresztúr nagyságú kicsi település. Édesanyám szerb volt, apám román, de én mindig magyarnak vallottam magam. Születésem után édesapám lánytestvére nevelt, aki később beadott a besztercei árvaházba. Innen nevelőszülőhöz kerültem, a székelyudvarhelyi özvegy Bokor Katalinhoz, aki szegénysége ellenére megpróbált gondoskodni rólam. Sokat nélkülöztünk, éheztünk, a katonaságtól hoztuk az ételmaradékot. 1940 karácsonyára visszahoztak Marosvásárhelyre, a mai tüdőklinika helyén működő Magyar Királyi Állami Gyermekmenhelyre. Erre az időre már jobban emlékszem, velünk szemben gyakorlatoztak a kadétiskola növendékei. 1941 februárjában kihoztak Sáromberkére, ahol májusig egy juhásznál, Faluvégi Jánosnál laktam.

- Hogyan került Sárpatakra?

- A jómódú Vajda Mihály (fotó) családja fogadott be, de csak azért, hogy megkapják az utánam járó kedvezményeket. Előfordult, hogy mostohaapám 42-es cipőt iratott fel részemre, hogy ő használhassa. Nem kaptam rendesen enni, sokat nélkülöztem. A család külön evett, aztán engem is behívtak, s mostohaapám adott néhánz falás kenyeret. “Ennyi maradt neked, nincs több. Ha akarod egy falásból eszed meg, ha akarod kettőből.”- mondta. Gyakran nyers káposztát és zöld almát vacsoráztam, amikor a teheneket legeltettem akácvirágot ettem. A sok éhezés miatt, később, felnőtt korban gyomorszűkülettel kezeltek. A munkában mindig ki kellett vegyem a részem, de rendszerint éreztették velem, hogy számukra idegen vagyok. Az iskolában mozgékony gyermek voltam, de nagyon szerettem rajzolni. Bíró Simonné (szül. Adorjáni Ilona) tanított, aki is megdicsérte tehetségemet, s munkáimat kitette a falra. Mostohaapám halála után szakiskolába kerültem, aztán Peres Domokos vett maga mellé, aki a faiparban dolgozott, a szászrégeni Herbusnál. Asztalossegéd lettem, s kezdtem megtanulni a szakmát.

- Térjünk vissza egy kicsit az időben. Hogyan emlékszik vissza a háború szörnyűségeire?

- Amíg a front nem ért el hozzánk, éltük a szokásos hétköznapjainkat. Iskolába jártunk, dolgoztuk a földeket. Aztán egy napon, 1944 őszén, megérkeztek a németek. Végigvonultak a településen, s javasolták a lakosságnak, hogy csomagoljanak,s  hagyják el a falut. Nevelőapám, Vajda Mihály kijelentette, hogy mi nem megyünk sehová. Maradtunk. Jöttek az oroszok, raboltak, fosztogattak, s néha össze-vissza lövöldöztek. Kisebb harcok is voltak a falu közelébe. Kerülgettük nagy ijedten a szalmaszakaszt. Az udvarunkra is belőttek, szerencsére megúsztuk. Később mostohaapámmal hátramentünk a román templomhoz, mert arrafelé is sokat lőttek. A templomajtóban egy orosz katona holttestét találtuk. Az oroszok piros sapkában, keményszárú csizmában, golyószórókkal a nyakukban járták a falu utcáit. Összeszedtek néhány szekeres öreget, s fát hordattak egyik közeli dombra, ahol bunkert készítettek. Emlékszem, hogy sötét volt, csorgott az eső, s az öregek a szekér mellett baktattak. Visszafelé egyik szekér beleakadt a telefondrótba, s leszakította. Nagy lett a riadalom, majdnem kivégezték az öregeket… Az oroszok gazemberek voltak. Egyik alkalommal elhajtották a teheneket, s bekötötték mostohapaám istállójába a lovaikat. Mostohaapám elvágta a fejszével a lovak kötőfékjét, s a muszka ló nélkül maradt. Be akarták dobni az öreget a kútba, de egy tiszt közbelépett, s nem engedte. Később viszont félholtra verték az öreget. Első világháborús kitüntetett katona volt, s jól beszélt németül. Elszólta magát, az oroszoknak nem tetszett.

- A háborút megúszták, de következett  a katonaság, s úgy tudom, egy súlyos betegség…

- A katonaságnál nem ment rosszul dolgom, de leszerelésem előtt három-négy hónappal feketesárgaságos lettem. Evés közben egy hosszú nyűvet kaptam az ételemben. Elveszett a szemem világa, s a kürházban ébredtem meg. Néhány hét alatt elhullott a hajam, lógtak a fogaim, s 47 kilóra fogytam. Azt hittem nem élem túl. Amikor kiengedtek a kórházból, s visszamentem a kaszárnyába, a parancsnok bejelentette, hogy nem engednek még haza, mert segíteni kell a mezőgazdasági munkákban. Hiába mutattam az orvosi papírt, engem is vittek a többiekkel. Volt ott egy szakácsnő, aki cibrét ajánlott, hogy felerősödjek. Vizet nem engedte,hogy igyak, sok gyümölcsöt ettem. A cibrétől felerősödtem, s leszerelésemig 23 kilót híztam. (fotó: V. J. katonaság előtt, még dús hajjal)

- Mivel foglalkozott, hol dolgozott leszerelése után?

- Leszerelésem után, 1960-ban megnősültem, s keményen dolgoztam, hogy házat építhessek. Már pirosban állt a ház, amikor meggondoltuk magunkat, s elhatároztuk, hogy leköltözünk a faluközpontba. Eladtam a félkész házat, a motorbiciklimet, a varrógépünket, s megvettem a zsidó birtokot, ahol jelenleg is lakom. Elég rossz állapotban volt a ház, lebontottuk, s újat építettünk. Közben működési engedélyt váltottam, s beindítottam az asztalosműhelyt. Kölcsönkért gyalupaddal kezdtem, az ócskapiacról vásároltam a szerszámokat. Kezdetben bútorokat készítettem, elsősorban festett konyhabútorokat.

- Akkor már tagja volt a helyi focicsapatnak?

- Az első futballcsapat az ötvenes évek derekán alakult Sárpatakon. Böjte Pista volt a kapus, de egyszer eltört a karja, s beállítottak helyette. Katonaság előtt történt, s hosszú ideig védtem a csapatban. Kezdetben mezítláb, később tornacipőben. Cipő nélkül is nagyokat rúgtam a labdába. Egyszer úgy eltaláltam, hogy kihasadt. A sáromberki Gáll Gyuri nem hitt a szemének, kézbe vette a labdát, nézte, forgatta. Ha nem tudtam megfognia a labdát, akkorát öklöztem, hogy a kicsi Kluzsán Sanyi nem tudott akkorát rúgni. Kovács úr, a kórházigazgató irányított a csapatot, aki magyar királyi közjegyző volt azelőtt. Nagy volt az ismeretsége, felszerelést is szerzett.

- Kik voltak a legjobb sárpataki játékosok abban az időben?

- Budai Jani és Pista, Csuma Endre, Varga Gyula, Szabó Mihály, Hánesz János, Dobai János, Kluzsán Sanyi, Köblös Sándor alkották a csapat gerincét. Fűzős labdával játszottunk, ami nyers bőrből volt csinálva. Ha átázott, nagyon fájt a fejelés. A régi pálya az iskolaudvaron volt. Kovács úr mérette ki, Varga Jenővel csináltuk a kapufákat. Kiszállásokra rendszerint szekerekkel mentünk. Székesen egy dombon volt a pálya, amikor kirúgtam a labdát a templomig gurult. Ernyében egyszer nagy verekedésbe keveredtünk. Én már nem játszottam akkor, de elkísértem a csapatot. Máté Andrással néztük a meccset, s kis idővel a befejezés előtt javasolta, hogy induljunk el hamarabb a kocsmába, hogy ne kelljen sort állni. Egyszer csak hallottuk a nagy kiabálást, jajgatást. Összeverekedtek az ernyei játékosok a sárpatakiakkal, s a szurkolók is belekapcsolódtak. Az ernyeiek villákkal támadtak, a sárpatakiak kerítéslécekkel védekeztek. A harangokat félreverték, az úton folyt a vér. A legerősebb emberünk Csuma Endre volt, akinek eltörték a karját, de ő félkézzel is keményen ütlegelte az ernyeieket. Nem tudták leverni a lábáról. Babos Albi a “csatlással” dögönyözte őket. Később Körtvélyfáját is erősítettem, egy ideig ott védtem. Mondtam a csapat vezetőjének, hogy kellene valami fizetség, mert ingyen többet nem jövök. Az állami gazdaságtól egy nagy remorka törökbúzát hoztak. Lehetett úgy 7-8 szekér. A szomszédokkal éjfélig hordtuk a padlásra.

- Térjünk át egy kicsit vidámabb dolgokra. Hogyan került kapcsolatba a zenével, a nagybőgővel?

- A 70-es években volt Marossárpatakon néhány fiatalember, akik különböző hangszereken játszottak. Kozma András szomszédom, gondolt egy nagyot, s zenekart alapított belőlük. Nem volt bőgős, s engem biztatott, hogy álljak közéjük. Vettünk egy nagybőgőt Vásárhelyről, de nem volt jó. Szereztem egy bőgőfejet, Régenből anyagot hoztam, s megcsináltam én a bőgőt. Családi ünnepségeken, esküvőn, keresztelőn zenéltünk, gyakran hívtak a szomszédos falvakba is. Egyszer nagyon elvágtam az ujjamat, s nem tudtam a fiúkkal menni. Kozma János (Sárga) elment helyettem bőgőzni, de nagyon megrészegedett. Az apja mérgében összevágta a bélhúros nagybőgőt. Később Régenből vettünk egy másikat a hangszergyárból, s azzal kísértem. A Kozma András oktató, Kozma András brácsás, Kluzsán László, Vajda János alkotta zenekar hosszú éveken át húzta a talpalávalót.

- Az inasévektől, gondolom hosszú út vezetett az ezermesterségig…

- Nagyon sokat tanultam a katonaságnál, ahol bekerültem egy asztalosműhelybe. Sokat tanultam a műhelyvezetőtől, így lettem asztalos. A többi szakmának kíváncsiságból fogtam neki, mert minden érdekel. Kamasz gyerekként facipőket készítettem az osztálytársaimnak, fiatalemberként biciklik javításával próbálkoztam. Rossz állapotban lévő kerékpárokat vásároltam, felújítottam ezeket, majd eladtam. Később bicskákat is csináltam, ajtókat, ablakokat, bútorokat készítettem, megtanultam a zárak javítását, értek a vas megmunkálásához, a kárpitozáshoz, az üvegvágáshoz, tetőszerkezetek készítéséhez.

- A régi rendszerben nem nagyon szerették a kisiparosokat. Meddig engedték, hogy itthon dolgozzon?

- A 70-es évek elején bevonták a működési engedélyemet. Elkeseredtem, mert nem volt megfelelő végzettségem, tudtam, hogy nehéz lesz az elhelyezkedés a szakmában. Vizsgázni kellett, jól sikerült a próbamunka, a mester 9-es jeggyel küldött haza. Örömömben vittem neki egy liter házipálinkát. Erre azt mondta: “Ha vizsga előtt hozta volna, tízes lett volna a jegye!” Na, munkahelyet kellett keresni. Bekopogtam az ILEFOR-hoz, majd a Simó Géza vállalatnál is próbálkoztam, de nagyon kicsi fizetést, alig 1.200 lejt ígértek. Egy alkalommal találkoztam a városban Pacurar őrnaggyal, aki tűzoltóparancsnok volt. Jól ismertük egymást, mert én a helyi, önkéntes tűzoltócsapat vezetője voltam.

Megígérte, hogy segít egy megfelelő munkahelyet találni, s közbenjárására fel is vettek a Cukorgyárhoz tűzoltónak, havi 2.000 lejes fizetéssel. Később az IMATEX alkalmazottja voltam 1980-ig, amikor megkeresett Kristóf Sándor, aki tudomásomra hozta, hogy a kollektív gazdaság egy koporsókészítő műhelyt indítana. Saját udvaromon rendeztünk be egy műhelyt, s ott dolgoztam 1991-ig. A rendszerváltást követően sikerült ismét engedélyt szerezni, s újra saját szakállamra dolgozhattam. Egy temetkezési vállalatnak készítettem a koporsókat, de keményen meg kellett dolgozni minden lejért. A cég 3 millió lejért vásároltam fel tőlem a koporsót, aztán 6 millióért adta tovább. A faanyagot, lakott, csavarokat én kellett megvásároljam, nagy volt az adó, fizetni kellett a villanyáramért is. 2005-ben abbahagytam a koporsókészítést.

- Persze, azóta sem unatkozik, s még mindig sok időt tölt az asztalosműhelyben…

- Szeretek dolgozni, barkácsolni. Munka közben elfelejtem az éveimet. Apám 98 évesen halt meg, 30 évig volt gutaütött, de mindennap eltotyogott a fogadóig, hogy megigya a szokásos adagját. Hátha ad még nekem is a Fennvaló néhány évet… Még jó erőben vagyok, a földeket nem hagytam megmunkálatlanul, a múlt héten egyedül vágtam le 70 ár kórét. Halászni ritkán jutok el, bár nagyon szeretek. Utoljára tavaly ősszel voltam, ha az időjárás engedi az idén is elmegyek. Nagy örömömet lelem az unokákban, a legkisebb, a négyéves Dóra a tata csillaga. Azt ígérte, ha Szentkirályra költöznek, minket is visznek, mert az öregeket gondozni, segíteni kell. Az unokákhoz sokkal több türelmem volt, mint a gyermekeimhez.

                                                                                                                                                                           Berekméri Edmond