A mai nap is úgy indult, mint a hét előző többi napja, mert az este beharangozott disznóvágás élményéről le maradtam, hisz egyszerűen szüleim kora hajnalba sajnáltak felébreszteni, így reggel hét óra körül ébredtem és nekiláttam a megszokott reggeli teendők elvégzésének: mosdás, öltözés, ágyvetés, és az előkészített reggeli gyors eltüntetése, ami egy csupor tejeskávé volt, egy szelet lekváros kenyér kíséretébe.

       Amikor asztalhoz ültem, igazából csak akkor ébredtem fel, hogy én most nem itt kellene legyek, hanem a megígért, beharangozott kantini disznóvágáson, ami életem első ilyen élménye lett volna. Szüleim sajnálatának köszönhetően ez alkalommal le maradtam. Sietve zártam be az egyszobás bérlakásunk ajtóját. A kulcsot a lábtörlő alá rejtettem, mert nem vihettem magammal, hogy nehogy elveszítsem játszás közben, és sietve szaladtam a szomszédságunkba lévő kantin épülethez ahol édesapám raktárnok és mindenes volt. Reménykedve arra gondoltam, hogy valami csoda révén hátha nem ölték meg a kiszemelt „Gyurit” és még láthatom, miként is folyik le egy disznóölés, ami eddig nekem csak a konyhai ízeket jutatta eszembe. Hát a reményem szertefoszlott, mert a hátsó nagykapun, ahogy beléptem és a nyúlpajtákat megkerülve már láttam is, hogy a kettéhasított disznó belsejét egy nagy fa tekenőbe vette ki a mészáros. Szemrehányóan néztem édesapámra, aki egy törlővel meg egy zománcos nagy lábassal érkezett a konyha felől.

        Ne merkelj rám úgy fiam, inkább gyere, segíts és fogd a disznó farkát, hogy el ne fusson! Erre egy nagyot kacagtak a mészárossal. Én még jobban meg sértődtem, de ugyan akkor a szakácsnő, aki szintén nevetett, rám szólt, hogy tedd azt, amit apád mondott, mert ha a disznó farka belecsúszik a tekenőbe, összemocskolhassa a beleket, és már nyújtotta is felém a nagy disznófarkat, ami szépen tisztára volt vakarva.

Nehezen békéltem meg, hisz lemaradtam a disznó perzselésének élményéről és még ki is voltam kacagva. Duzzogva érkeztem vissza az udvar végéből, ahová a tekenőbe lévő belet vitte a szakácsnő, hogy kimossa. A mészáros, egy piros képű apró termetű emberke, akinek a szeme csak úgy kacagott, amikor az emberre nézett, kacsintott és meg kérdezte: Hát a disznófület szereted-e? Hát szeretni, nem szeretem, mert még soha életembe nem ettem, de szívesen meg kóstolnám, volt a válaszom. Erre egy gyors mozdulat, a kés villant és már nevetve nyújtotta felém a disznó fülének hegyét. Édesapám nem állta meg szó nélkül, és megjegyezte: Ez nem járja, hisz az úrfi alig érkezett meg, és ő már kapott a disznóból, mi, meg akik kora reggeltől dolgozunk csak a munka jutott. Na de erre igyunk meg egy kupicával, abból meg a gyerek nem kap, jött a mészáros megjegyzése.

 A széthasított disznó hamar eltűnt darabokra vágva a kantin konyhájának mélyén. Hidegnek, nem volt hideg, pedig már mindent hó borított, csak éppen nem fújt a Nemere szele. A kétharapásnyi disznó fültől, amit a jószívű mészáros bácsi mentett meg számomra és barátságos mosoly közepette dugta a fagyos kezembe, elfeledtette a reggeli élcelődéseket, s jó kedvvel fogtam neki a disznó perzselés helyének összeseprésébe, amiért édesapám külön meg dicsért, ami ritkaság számba ment nála.

 A délelőtti órák nehezen teltek el, mert én már a finom ebédre gondoltam, ami kéthetente egyszer jutott ki, mert kéthetenként vágtak a kantinba disznót. A nyulak etetését is már rég befejeztem és ott tébláboltam a konyha körül, a meg-megnyíló konyhaajtón beleselkedve, hogy már készül-e az ebéd?

A finom illatok ki-ki, csapódtak a közben résnyire meg nyitott konyha ajtaján, oda csalogatva engem, aki annyira bátorkodtam, hogy egy alkalmas pillanatba be is mentem, és az ajtó mellet feszülten figyeltem a sürgést - forgást, a világos- kék köpenybe bújt szakácsnékat, akiknek a hófehér kötényük és keszkenőjük csak úgy villogott a gőzös konyhába. A sok lábas, edény méretei lenyűgöztek, amelyek a nagyméretű konyhai cserépkályha tetején sorakoztak, és közbe- közbe meg-megkavarták a bennük rejlő készülő finomságot. Miközben a készülőben lévő ebéd illatainak szimatolásával nem tudtam betelni, arra gondoltam, hogy milyen jó is a szakácsnőknek, hisz mind kövérek, jóllakottak, ők annyit ehetnek amennyit, csak akarnak a sok finom falatból, és én még soha se sikerült jól laknom Isten igazából. Ha lány lennék biztos szakács, lenne belőlem, de még, hogy férfi szakáccsal nem találkoztam, és nálunk is csak édesanyám főzött, így el se is tudtam képzelni férfi szakácsot a konyhán.

Ezen ábrándozásom közepette, a mindég szúrós szemmel rám néző szakácsnő hangja térített magamhoz, aki a többi szakácsné főnöke lehetett, mert az ő pattogó hangját lehetett hallani a legtöbbet. Az edényekbe készülő ételt, ő kavarta és kóstolgatta a legtöbbször, és most meglátva engem rám förmedt, még csúnyább nézéssel, hisz a szemöldöke is összefutott ráncos homloka alatt:

- Mit keresel te itt, kis gézengúz, láb alatt vagy nem veszed észre? Egyébképpen idegeneknek tilos ide bejönni, na kifelé a konyhámból! Adta ki az ukászt. Nagy hangon a szakácsné.

 Én kihátráltam, attól tartva, hogy hátulról is meg leszek segítve, közbe hallottam éles szavát: hol az a semmirekellő, naplopó legény, a tűz mindjárt leszakad, és egy fa sincs a ládába!

Hát lett. Lett, mert gondoltam egyet és hátraszaladtam a fásszínbe, ahol szerencsémre volt hasított tűzifa, és az ölemet meg rakva, tértem vissza a konyhába, ahol a lábammal tártam ki a résnyire nyitott ajtót, és lám ráérősen végig mentem a konyhán, annak minden illatát magamba szíva, és örömteli jó hangosan mondtam:

 - Fát hoztam a tűzre! Amit nagy robajok közepette ürítettem bele az üresen tátongó hatalmas fa tartóba. Kétszer örvendve, gondoltam: Lám-lám mégis csak módját találtam a konyhai tartózkodásnak, és ugyan akkor a túlterhelt zsibbadt karjaimat megszabadítottam a fahasáboktól.

Még egy párszor fordultam, de egyszer se találkoztam a fő szakácsnővel, csak amikor utoljára kifelé andalogtam a konyhából futottunk össze, a tűzhely végén. Nem jött, hogy higgyen a szemének, hisz nem rég parancsolt ki engem és már megint itt téblábolok! A kezében lévő kendővel csapott le rám, és kifelé tuszkolt birodalmából, újra szitkozódva. Én ugyan már nem bántam, mert annyi finom illatot szívtam magamba, hogy az már felért nekem egy ebéddel.

A tornác végéig jutottam, ahol leültem, hogy kipihenjem igyekezetem, a fa hordás fáradalmait. Nem sokáig kellett itt üldögéljek, mert a konyha ajtója kitárult és a főszakácsnő terjedelmes teste jelent meg, hangja megelőzve őt. Utánam kiabált, gondolván, hogy szidalmaitól meg ijedve már messze a kert végébe menekültem. Én lassan felálltam és a tornác kijárata felé húzódtam, felkészülve a gyors menekülésre, amire ugyan nem kerül sor, mert a szakácsnék főnöke kezében egy karéj zsíros kenyeret tartott, amit a nagy fekete tepsibe sült hurka zsírjába márthatott, mert a kenyéren hurkatöltelék darabok is voltak, és meglátva engem, nagyon szelíd hangon szólalt meg, látva, hogy menekülőre fogtam.

Gyere te kedves, vedd ezt a zsíros kenyeret, és köszönöm a tűzifát. Felém jött, mert én megmozdulni se mertem, a páll fordulattól, majd felém nyújtva a szelet zsíros kenyeret, a fejemet is meg simogatta, amit lehet engesztelésnek szánt. Soha életembe zsíros kenyér olyan jól nem eset, mint akkor, amit kint a hidegbe a tornác végén a lépcsőre kucorodva ettem meg. Lehet az éhségem, de inkább a megbékélt és a jó szívvel adott zsíros kenyér tette oly finommá.

   Aznap a két porció ételhordóba kimért ebéd is bővebb adagra sikerült, mert mindhárman jól ebédeltünk, és édesapámnak még vacsorára is jutott belőle. Úgy lehet, ez volt az életem első keresete, amikor azt is meg tanultam, hogy „Jó tett helyébe, jót várj”, ami az életem folyamán nagyon kevésszer bizonyult igaznak.

  Ettől a naptól fogva, amíg a nagyóvodás téli vakációm tartott, a másnapi tűzgyújtót mindég én vittem a konyhába, ahol egy murokkal, karalábé szelettel, vagy akár egy karéj paprikás zsíros kenyérrel volt el ismerve a munkám, valamelyik szakácsnő részéről, és többé soha se voltam ki kergetve a konyhából, ahol átfázott hideg testem fel melegíthettem, na meg a készülő aznapi ebéd illataiból is ki vettem bőven a részem.

2013 VII 02

Kézdivásárhely                                                          Beke Ernő