(részlet az "Életem varázsdala - Cantus vitae propria" című kiadatlan kötetből)

A három éves főiskola és az államvizsga után már jött a kihelyezés. Hivatalból, a végzősök megkérdetése nélkül, az összesített tanulmányi eredmény alapján, és természetesen messze a Regátba (Óromániába)!

Mert hova is nevezhetnék ki a Székelyudvarhelyen született magyar leányt, mint az ország legtávolabbi keleti felébe.

Mikor eljött a napja Ildi is felült a vonatra a többi diáktársához hasonlóan. Iași városa volt az elsődleges cél. Moldova régi fővárosa, magyar régi neve Jászvásár. Sok híres román személyiség született, élt, tevékenykedett itt. Méltán büszkék rájuk az itt lakók.

Az osztályból kilencen érkeztek a szép, régi városba. A megyei egészségügyi igazgatóságon kellett jelentkezniük. Most is elhangzott a régi szólam: „menj be te, Ildi! Te tudsz románul”. Már otthon, a főiskolás évek alatt is ez ment. Bárhova mentek idegen városokba, mindig őt küldték, hogy beszéljen. Nem mintha valóban jól tudott volna románul, de bátrabb volt a többieknél, és elég találékony, hogy meg tudja magyarázni, amit kellett, amit akart.

- Jó napot kívánok. Védőnők vagyunk Marosvásárhelyről. – jelentkezett udvariasan.

- Jó napot. A többiek hol vannak?

- Kint várnak.

- Jöjjenek be!

Bementek, az igazgató hellyel kínálta őket, majd felsorolta, hol vannak védőnői helyek. Teljesen ismeretlen helyiségnevek hangzottak el. Nem nagyon tudtak mit kezdeni ezekkel, a nevekkel. Azt kérték, hogy legalább egymás közelében legyenek a falvak. Így esetleg felkereshetik egymást.

Eleinte valóban még találkozgattak, meglátogatták egymást, de Karácsonyra már egyedül maradt. A többiek feladták és haza mentek.

Ildikó nem adta fel. Helytállásból, büszkeségből. Őt otthon erre nevelték a szülei.

Az első falu ahol dolgozott Stănilești, az orosz határ mellett volt. A Prut folyó a határ: a jobb partján Románia, a balon a SZU.

A rendelőben a körorvos fogadta. Ott volt a többi munkatárs is: a szülésznő, a közegészségtanász, a takarítónő és a süket kocsis. Közös szobát kapott a szülésznővel, és tíz falut több mint kettőszáz csecsemővel. A rendelőhöz tartozott egy gyermekfektető hat ággyal, meg a szülészet, szintén hat ággyal.

- Magácska főiskolát végzet? - érdeklődött a doktor

- Persze! – jött a válasz

- Átveszi, akkor a fektetőt. Reggel vizitel, meg este. Beadja a gyógyszereket, injekciókat. Azután megnézi a bejövő betegeket, ellátja őket. Egy asszisztens kell, tudjon ennyit! A csecsemők látogatását a rendeletek szerint végezze. Én megyek szabadságra. Majd jövök.

Így aztán egyedül maradt, orvos nélkül. Mindent el kellett végeznie. Kilenc-tízig végzett a benti munkával, ezután felült a szekérre, vette a csecsemőmérleget és indult látogatni, kezelni, védőoltásokat beadni. Estére került haza. Ha éjszaka szülés volt, és ha a babával valami gond adódódott, hívták. Az orvos nagy ritkán megjelent. Olyankor rendelt, kiabált a személyzettel, berúgott és másnap megint elment. Ildi újra magára maradt. Ő volt az orvos, az asszisztens, sokszor a takarítónő is.

A csecsemőlátogatás nem volt könnyű dolog. Ha esett, ha fújt – és a Crivăţ nagyon tudott fújni (!) – menni kellett. Télen sokszor derékig érő hó volt, és mínusz huszonöt, harminc fokos hideg. Kegyetlen hideg, keleti szél a Crivăţ! Havat, fagyot, hóvihart hoz.

Jó volt este hazaérkezni, és a meleg szobában beszélgetni a szülésznővel, meg a látogatókkal. Úgy érezte, szerették, bár még a nevét sem tudták kiejteni.  Valami olyasmit mondtak, hogy „Eldekó”. Nem értették, miért szomorú néha. A szilvesztert is együtt töltötték, és mikor az ottani éjfél előtt egy órával megszólalt az a furcsa, szívbe markoló zene a Kossuth rádióban, nem értették, miért állt vigyázban és potyogtak a könnyei. Hogyan is érthették volna?