Jézus és Nikodémus (Jn 3,4–21)

Nikodémust, a tekintélyes farizeust jól ismerték Jeruzsálemben. Csak Szent János számol be róla, annak kapcsán, hogy többször is felkereste Jézust éjnek idején, amikor Jézus Júdeában, valószínűleg az Olajfák hegyén tartózkodott. Az evangélista teológiai célzattal ír részletesen a kettejük éjszakai beszélgetéséről, hiszen a nagytanács (szanhedrin) tagja csodálja Jézust, és Isten küldöttjét látja benne. A nagypénteki kirakatperben is megvédi, és a temetéséről is saját vagyonából gondoskodik. Kérdései az akkori vallásos embert és a mait is foglalkoztatják: hogyan juthatunk abba a vallási rendbe, amelyet Jézus képvisel? Egyénileg hogyan juthatunk Isten országába? Még Luther Mártont is ez foglalkoztatta a hitújítás kezdetén… Hogy válok én megigazulttá Isten előtt?

Az izraeliták főembere a mai olvasóban is rokonszenvet ébreszt. Olyan egyéniség, aki keresi az igazságot. És jó helyen keresi. Mer lépni, kezdeményez, vállalja az igazság kockázatát. Kész szembesülni az újjal, a meglepetésekkel. Érdekli őt Isten országának titka, keresi a dolgok értelmét, nem hagyja a maguk mentére. Úgy is mondhatnók, a lelki nagykorúságra törekvő hívő mintaképe. Személyes kapcsolatba akar lépni Jézussal. Nem elégíti ki addigi tudása, rajongó vágyakozása, áldozatot is hoz azért, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljön. Eleinte ugyan még titokban, de utána már nyíltan is vállalja Jézushoz, az Isten Fiához való tartozását és elkötelezettségét.

Jézus a Nikodémussal való párbeszédben két dolgot tisztáz: először azt, hogy aki be akar lépni Isten országába, annak újjá kell születnie: Bizony mondom neked, aki nem vízből és lélekből születik, az nem megy be Isten országába. Mintha a jánosi előszó (prológus) szavai visszhangoznának: akik nem a test és a vér vágyából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istenből születnek… Másodszor, Jézus az újjászületés feltételét is tisztázza. Ez nem más, mint a benne (Jézusban) való hit: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Ez a Szentírás egyik kulcsmondata.

A nagyböjti bűnbánati gyakorlatok sekélyessé válnak, a felszínen maradnak, ha nincs mögöttük megtérési, újjászületési szándék (metanoia). Jézus nem folytonos reinkarnációról beszél, amit a keleti vallásokban látunk, hanem a Szentlélek munkájáról. Isten erejéből és kegyelméből leszünk új emberekké. Ő Atyja iránti engedelmességével, halálával és feltámadásával megtörte a bűn hatalmát. Ha hittel Jézusba kapaszkodunk, a bűn rabságából is kiszabadulhatunk.

Már a Jézus név is azt jelenti: Isten megszabadít. Nincs üdvösségünk senki másban. Az üdvösségnek nincs alternatívája. Más út nem létezik, csak Jézus Krisztus. Ahogyan a megijedt és rémült izraeliták a póznára tett rézkígyóra tekintettek és megmenekültek a halálos kórtól, úgy lesz üdvössége a hívő embernek is Krisztus megváltó keresztje. Az ártalmas kígyót az ártatlan Bárány teszi ártalmatlanná. Isten irántunk való szeretetének ez az aranyfedezete. Hitbeli állásfoglalásunk, ha nem látszik meg életünk alapdöntésein, stílusán, magunk ítéltünk magunk felett, magunkat zártuk ki az üdvösségből. Túl nagy a tét ahhoz, hogy félvállról vegyük vagy bagatellizáljuk örök üdvösségünket. Isten emberré lett értünk, még Fiát is odaadta, annyira szeretett.

Nagyböjti utunkon ez az örömhír: ennyire szeret engem az Isten. Ennyire értékes vagyok az ő szemében. Az ő irgalma felemel, talpra állít, tisztába tesz, újjászül engem.