Karácsony hetében jártunk, és a népi előrejelzés igazolására – mármint hogy ha Katalin locsog, Karácsony kopog – az előző napi havazás után, fagyosak voltak a reggelek, s a hó is szépen megmaradt a gyerekek nagy örömére.

 Réka belebújt báránybőr bundájába, és kisétált az hároméves Mikivel a Sétatérre, ahol már sok gyerek hancúrozott a frissen hullott hóban. Hógolyóztak, viháncoltak, hóembert építettek. Miki is kicsi kezeivel próbált hógolyót dobni Rékára, amit ő kacagva tűrt. A kisfiú ezt a játékot azonban hamar megunta. Kesztyűs kézzel nem sikerült rendes hógolyót gyúrnia, de a kesztyűt lehúzni nem engedte az anyukája. Erre fel hóember építésért kezdett nyűgölődni. Réka összekotorta a havat, s ügyesen alakítgatta a készülő hóembert.

- Nagyot építs! Nagyot, nagyot! – követelte Miki, és mutatta kezeit a feje fölé nyújtva, hogy mekkorát akar.

- Jó – válaszolta -, de gyere, te is segíts!

 Kis idő múlva már emelkedett is a hóember törzse Réka munkája nyomán. De nem sokáig! Ahogy kezdett formát ölteni a rakás, Miki segítség helyett odaugrott, és szétrugdosta, amit az anyja már felépített. Réka újra kezdte, de ennek is az lett a sorsa, mint az előbbinek. Miki szétrugdosta. És ez így ment tovább sorra. Réka építette, Miki lerontotta!

 Az asszony bírta, ameddig bírta, de a végén úgy elkeseredett, hogy le kellett ülnie a padra. Kesztyűjével leseperte a havat, és leült. Nem volt képes tovább folytatni a hiábavaló munkát.

- Megpróbáltam mindent – mondta magában -. Türelmes vagyok, megteszem, akármire kér, szeretni akarom, de nem hagyja. Szegénykém nem tehet róla, ki tudja, miket állt ki a nevelőszülőknél. Most, hogy megtaláltam, meg kell adnom neki mindent. Hiszen én vagyok az anyja!

 Végül zokogásban tört ki. Két kesztyűs kezét az arcára szorítva zokogott. A gyerek döbbenten nézte.

- Anya! Ezért sírsz, mert rossz vagyok és el fog vinni a mumus?

- Nincs semmiféle mumus, drágám, és különben is anya nem engedi, hogy bárki is bántson.

- Ida mama se?

- Nem, nem! – kiáltotta szenvedélyesen – De hát, Ida mama bántott?

Miki odalépett hozzá, megfogta a kezét, és húzni kezdte, válasz nélkül hagyva a kérdést, mely ott maradt a levegőben lebegve.

- Gyere, építs nekem hóembert. Másikat! Szépet, nagyot!

- Segítesz te is? Nem rontod le?

- Igen, igen, igen! Nem rontom, nem rontom! Csak ne sírj! Ha sírsz, én is sírok.

- Akkor ne sírjunk, hanem folytassuk a munkát!

Már a fejét is kialakították a hóembernek, mikor egy árnyék vetült a szorgoskodókra, és megszólalt egy férfihang:

- Ez meg jó lesz az orrának! – nyújtott egy hüvelyknyi ágdarabot feléjük a férfi.

Réka felkapta a fejét, és úgy érezte, menten lerogyik, úgy elgyengült a férfi láttán. Marcell volt, akit három hosszú éve nem látott.

- Te itt? – szaladt ki a száján a kérdés.

- Értetek jöttem! – válaszolta, és elhelyezte a hóember fején a fadarabot, majd keresett két lehullott bogyót szemnek, s egy ívben hajlott ágat vigyorgó szájnak.

- Tetszik? – kérdezte a gyereket.

Miki kinyújtotta a karját a férfi felé.

- Vegyél fel, pusziljalak meg.

Réka mosolyogva nézte őket.

Marcell hogy megkapta a puszit, továbbra is a karjaiban tartotta a kisfiút.

- Anya, anya! – szólalt meg kérő hangon Miki – Hívhatom a bácsit apunak?

- Hát persze! – hangzott a válasz.

- Annál is inkább, mert valóban ő az apád – tette még hozzá halkan Réka.