Elmúltak az ünnepek, hazaértek az angyalok a Mezőségről, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány önkéntesei. Minden bizonnyal fáradtan, elcsigázottan, meggyötört testtel a hosszú úttól. De meggyújtották a szíveket, így hát mégis itt maradtak közöttünk. Mert aki lángot ad, az már nem maradhat olyan, mint azelőtt. Sokkal gazdagabb, mert fénylik és melegít.

Istennek hála voltak jókedvű adakozók, az erdelyimagyarok.com honlap akciója megmozgatta a szíveket. Kedves Bálint Laci, kedves Mindnyájatok! Kányádival mondom, hogy "áldjon érte Isten, áldjon érte ember..."

Az arcok, ahol megfordultunk, üzennek, köszönnek mindent. Botladozó szavú magyarok között jártunk, de a tekintet, a mosoly és a kézfogás melege mind-mind a hála jele. Láthattatok gyermekeket, akikhez alig jut el ajándék, vagy enni is alig van mit. Időseket, akik évtizedek óta nem kaptak senkitől semmit. Küzdő, meg nem hátráló lelkészeket, pedagógusokat. És az az ajándék, amivel Ti érkeztetek, még ha ismerős is, teljesen más. Jelkép és üzenet. Mert ezt Ti hoztátok, "onnan", az "Anyaországból", ami azt is jelenti: szent, mert az Édesanya küldte! Ez már azt is üzeni: érdemes hűséggel kitartani!

Mi még az ünnepen és utána is tovább próbáltuk folytatni, befejezni a szolgálatot, ahová a ti angyalozásotok két nap alatt nem érhetett el. Nehéz ünnepi és évet fordító napok voltak ezek. De megérte. Hadd írjak néhány sort arról, hogy mi is lett tovább, hogy élt zajlott az akció a terepen és a szívekben.

Az a mezőségi, tusoni fiatalasszony a tanyákról, ahol első csomagjainkat hagytuk, öt gyermeket szült. Hónapokkal ezelőtt nem is álmodta, hogy gyermekeiből három szeptembertől iskolabusszal magyar iskolába járhat Nagysármásra. Ahogy istentisztelet után a tusoni templom előtt lelkesítettük őket, látjuk arcukon, hogy nem hull kietlen földbe a biztatás. "Erdély egyik legszebb magyar településnevű falujában laktok, Aranylábú Tusonban. Ezért is magyar iskolában kell járnotok, hogy megtanuljátok ezt is leírni, kiejteni szépen, anyanyelveteken magyarul."

Novoj fölött a hegyoldalban meghúzódó tanyán Szabó Annus néni is örömmel fogadott, és mindig tanulságos vele és szeretteivel találkozni. Sütő Andrásra emlékezik, verseit szavalja, sugárzik belőle a kemény tartás. Öt gyermeket szült, és erős kézzel tartotta össze családját a tanyán, hogy meg ne szállja a többség hamuja, ne érje el a „vegyesedés”.

Oláhgyéresen néhány idős magyar család vehetett át élelmiszercsomagot. Kevesen vannak, mind idősek. Jól esett a figyelmesség, és a köszönet hangját is hallották belőle megszólalni, hisz ők, tizenkilencen, nemrég falujukban kicsiny református hajlékot építettek Istennek.

Kiss Sándor és Rubinka Cegében 12 gyermeknek adott életet. Ennyiből jutott minden sarkára az országnak, világnak. Ruha, élelem érkezett az itthon maradt családtagoknak a megviselt külsejű mezőségi portára, és hálálkodás kíséri érkezésünket. Alig a szomszédban, a Cege melletti Göcön Szabó Irma néni, Lőrinc sógorával és sógornőjével az utolsó magyarok. Meghatódva vették át az élelmiszeres csomagocskát. Már csak ők hárman a göci gyülekezet. Felettük a hegyoldalban a magányos templom és harangláb őrködik. Ők újították fel, ők tartják karban, de templom és hívek kölcsönösen vigyáznak egymásra.

Istvánházán egy öt gyermekes családhoz érkeztünk. Mint az orgonasípok, úgy nőnek egymás mellett a lobogó fekete szemű, tatáros arcú fiúk, lányok. Helye van itt mindennek náluk, ruhának, élelemnek, és semmi sem megy veszendőbe. Mezőszengyelen Fábián Aranka néni is a templommal szemben lakik fiával. Köszöni nagyon a csomagokat, a múltkor készült fényképeket. Amióta nem jártunk erre, sajnos férje, a harangozást évtizedekig végző Jóska bácsi is elköltözött a temetőbe. Elárvultak a harangok is a Debreczeni László által tervezett, erősen megviselt külsejű templomtoronyban.

A kis csomaggal megérkeztem Kispulyonba is Nagy Pista bácsihoz. Itt is alig vannak már magyarok, de a néhány lélek és az idős gondnok házaspár keze alatt felújult templom, parókia, udvar és szinte minden. Ahogy illik, kántálok és István napi köszöntőt is énekelek az ajtó előtt. Hallom, ahogy dalolásomra odabenn vita éled: „ez csak ő lehet, ismerem a hangját”. „Nem lehet, te, Pista, ilyenkor, ilyen messzire eljöjjön!” Belépek. Az asztalon kinyitva áll a biblia. "Éppen most mondtam: Annus, 11 óra, hozzánk nem jön már pap többet az ünnepen, nyissuk ki a bibliát és olvassuk el még egyszer a karácsonyi történetet." Erre léptem én be: Boldog Karácsonyt és Isten éltesse az Istvánokat.

Magyarlégen kicsiny tanyaszerű falu, néhány megmaradt magyarral. A Menyhárd családhoz térünk be csomagunkkal. Nyugodtan nevezhetném Jóbéknak is őket, annyi szenvedés, bánat van a vállukon, de hit és bizalom a szívükben. Elemér – felesége elhunytával – egyedül rendezi 36 éves fogyatékos, ágyhoz kötött fiát, Emrikót. Egy orvosi műhiba, rosszul beadott csecsemőkori védőoltás folytán lett kezére, lábára mozgásképtelen, beszédhibás. Zsoltárt, karácsonyi énekeket, népdalokat énekelünk, fújja ő is velünk. „Zavaros a Nyárád...” Édességcsomagokat bontogat és rossz beszédével arra kér, szerezzünk neki egy járókocsit. Mert jön a tavasz, és azzal mozoghatna az udvaron. És utolér újra a gondviselés: a szállítmányban van épp egy járókocsi. Azt kapja meg Emrikó nemsokára. Szívünket szorongatja a vissza-vissza térő kérdése: „Apuuu, mi lesz velem, ha te is meghalsz?!”

Utolsó karácsonyi csomagunkat ünnepek múltával a Füzes menti Tóvidéken egy csacsiszekéren ülő, szülei mellett kuporgó kislegénynek adtam. Karácsony után mi is juthatott volna az eszembe ettől a látványtól, a mezőségi karácsonyi kánta: "Szállást keres a Szent Család." Hideg volt nagyon, és a kordélyon fázhatott ez a házaspár is, de én ettől a gyermek- és szülői mosolytól felmelegedtem. Mosolyogni igazán és mélyen azok tudnak, akik fáznak ugyan, de tudják: mindig számíthatnak egymásra és szeretetben összemelegednek!

Utolsó utunk már jócskán átnyúlt az újévbe. Január 8-án épp 105 éve született Wass Albert. A gyekei tavon, ősi birtokai közelében állunk meg emlékezni egy havas-zúzmarás főhajtásra. A távolban ott dereng valahol a magyarok és Wass kastély nélkül maradt Vasasszentgothárd. Itt, ahol magyarok már-már alig élnek, egy csodás hattyú büszkén úszkál a tó vizében. Dacol a téllel, hideggel, hisz közelében oltalmazó emberek élnek. Még ez a hattyú is bízik abban, hogy lassan, de biztosan elmúlik a tél.

Kedves testvérek, adakozók, társaink a kézfogásban. Angyalok voltatok, mert áldáshozók vagytok közöttünk. Köszönet érte, és áldjon meg az Úr ezért titeket is egy boldog új évvel!

Vetési László