Harangoztak. A kisvároska közepén lévő nagyobbacska domb tetején a ravatalozó házból énekhang szállt föl.

                -,, Megkörnyékeztek engem a halál félelmei ,,….

Egy csavargót temettek, negyvennyolc éves volt. Tíz ember volt csak, a pap meg a kántor, a négy sírásó, a csavargó édesanyja, meg testvére, valamint a fia. A tízedik a többiek számára ismeretlen ember volt.  A pap kényelmetlenül érezte magát, mert ugyebár csak a jók jutnak be a mennyeknek országába, az ilyen csavargók még temetést sem érdemelnek. Nem is szerette őket senki, élő példa alig van valaki a temetésen. Bezzeg a tegnap, amikor meghalt a köztiszteletnek örvendő hentes, az igen az volt ám a temetés! Több mint háromszáz ember, mind együtt éreztek a családdal, szerették a hentest.

- Üdvözlégy Mária….

Vége. Ennyi volt, egy ember élete ezzel véget ért. A föld nagyot koppant a koporsón. Az ismeretlen arcáról két könnycsepp gördült le. Most ismerte fel a pap, a szomszéd egyházmegye püspöke. Uram isten, akkor ki lehetett ez a csavargó……

Ui. Egyszer a püspök egy bordélyházból jött ki, amikor nekiment egy részeg csavargó. Felismerte a püspököt, de a szemében benne volt, ne féljen szentatyám, titkát magammal viszem a sírba. Betartotta a szavát. 

Zúgott a lelátó. Az ütemes dobverésre mintha a pad is táncolt volna. A kisváros két legjobb mini foci csapata készült a döntő mérkőzésre. Zoli a ,,Pandúrok” csapatának a kapusa nem érezte a legjobban magát. Szeretett védeni, a futballt is szerette sok más sportjátékkal együtt. Amikor pályára lépett megszűnt minden a számára, belemerült teljesen a játékba, élvezte minden pillanatát. Nem érdekelte ki nyer, ki veszít, csak a játék maga. E miatt csapattársai sosem látták stresszesnek, idegesnek. Nem akart megfelelni senkinek, csak játszott önfeledten, mint egy gyermek. A reflexei kitűnőek voltak, mivel együtt élt a játékkal kijövései is eredményesnek bizonyultak. Már az iskolában felfigyeltek rá, az osztálycsapatával kétszer is iskolabajnokságot nyert. Később a társai beálltak a városi bajnokságba. Sokáig kérlelték, amíg elvállalta, a rossz tapasztalatai miatt, amiket az iskolában szerzett. Számára a bajok akkor kezdődtek, miután osztálybajnokságot nyertek. A srácok vérszemet kaptak, sztároknak kezdték magukat képzelni, ők a legjobbak, a megyében. És ezt bizonyítani akarták, ettől kezdve eldurvult a játékuk, nyerni akartak minden áron. A baráti viszonyok is kezdtek szétszakadni csapaton belül. Nem lehetett tévedni, abban a pillanatban lebarmoztak, lehülyéztek. Így számára a játéknak semmi értelme nem volt.

Már akkor abba akarta hagyni, nagyapja kérte meg maradjon. Maradt. De egy feltétellel. Ha megtanítsa neki a játékra figyelést, minden külső és belső zaj ellenére. A nagyapja mosolyogva mondta: - Rendben, megtanítlak.

Egyetlen feltételt szabott neki. Értse meg, hogy csak ő gondolkodik így, a társai, barátai zöme nem ilyen, más. És soha ne essen abba a hibába, hogy azt szeretné, mindenki úgy gondolkodjon, ahogy ő. Fogadja el minden ember más. Ha erre képes, akkor megtanítsa, amit kért, ha nem akkor nincs tanítás. Megegyeztek.

A zaj egyre erősödött. A legfanatikusabb szurkolótábor volt az övék. Már többször került konfliktusba velük, amiért nem vett részt a vesztes csapat gúnyolásában. Eszébe jutott a nagyapja. Mit is tanított neki?

-„ Végy egy mély levegőt, majd egyszerűen figyeld a légzésed, lassan átveszed a ritmusát. Ezután kezdesz a körülötted lévő dolgokra figyelni. Mindent elfogadsz, bármit látsz, hallatsz, tapasztalsz, nem állsz ellent neki, elfogadod a valóság részeként.”

Hiába tartotta be nagyapja tanácsát, elvesztették a mérkőzést. Nem az ellenfél miatt, hanem önmaguk miatt. Csapattársai túlságosan el voltak foglalva a jelentéktelen dolgokkal, hol egymást, hol a bírót, hol az ellenfél játékosait szidták, a játékkal szinte semmit sem törődtek.

A díjkiosztáson Zolit választották a bajnokság legjobb játékosának. Örömmel vette át a díjat, és hálás volt a nagyapjának, aki megtanította az élet művészetére.