Gyermekkorban milyen más a világ. Minden ismert, megszokott, természetes. Ismerted a falu minden zeg-zugát, ismerted az embereket, a rokoni kapcsolatokat. A te kis világod így kerek. De az idegenből, az ismeretlenből odakerült emberek világa mágnesként vonz. Az eltért a falubeliektől. Titok és kíváncsiság övezi.
A kántori lakás, egykori irodalom tanárnőm otthona, a tágas szobák, a sok könyv. Harmath tanár úr otthona, az egykor volt nagypolgári lét megmentett darabjaival. Nem emlékszem kivel és miért jártam ott, de a nyitott ajtókon át láttam a masszív, faragott bútorokat, a hímzett, monogrammos ágyneművel megvetett ágyat, a vitrinben csillogó finom üveg holmikat. Nagyon szerettem a mindig kifogástalanul öltözött, kellemesen bársonyos hangú tanár úr földrajz óráit. Szemléletes magyarázatai, mint varázsszőnyeg repítettek a nagyvilág ismeretlen tájaira. A róla és feleségéről keringő mendemondák tudatában ő nekem egy igazi lovaggá magasztosult. Mesélték, hogy csipkés napernyőt tartó feleségét, akkor még menyasszonyát, egy radnóti nagypolgári család lányát, hajdanán a Maroson csónakáztatta. Hányszor elképzeltem őket, filmélményeimbe ültettem alakjukat és tudtam, hallottam mit mondanak egymásnak, ott a víztükör csendjében, hol senki sem hallja őket.
Hát akkor hogyne lett volna különleges! Ilyet egy kapás-kaszás falusi ember nem tett, nem tehetett, akármilyen fess legény volt. És ha a Maros nem is, de a Kisküküllő ott volt. És akkor még a „fűzes partja” is megvolt …
A másik rejtély a molnár mester, Attila bácsi lakása volt. Gondolom a molnár mesternek kijáró jussa lehetett a szívdobbanásként pöfögő malom épületével egybeépített lakás. Ha szerét ejthettem, a tejcsarnok felé menet, vagy ha a szép, háziszőttes zsákokkal malomba igyekvő ökrös szekérre kérezkedtem fel, félve, de belestem az ablakon. A lábazat keskeny kiugrása és az ablak alatti tégladíszítés elég kapaszkodót nyújtott, hogy gyermeki kíváncsiságomnak eleget tegyek. Egy ismeretlen nő, selyem pongyolában egy álló lámpa ernyőjének meleg fénye alatt, egy fotelben ülve olvas, szép polgári bútorok, és ami a legjobban tetszett: könyvespolc. Sok-sok könyv, béke és nyugalom. Egy mezei és kerti munkára fogott, akkori falusi gyermek szemében ez maga volt az elérhetetlen.
A másik rejtély, amit sohasem volt alkalmam belülről látni, csak elképzelni: a falu bejáratánál, a fő út melletti piros téglás, tornyocskás ház. Rajzoltam én annyi tornyos várkastélyt, palotát, királykisasszonyostól-királyfistól. A dombon álló templom tornyát is láttam, naponta. Na de faluban tornyos házat akkor láttam először. Fel is öltöztettem, kívül-belül a képzeletem minden kellékével. Milyen lehet a sok ablakos kerek szoba, milyen lehet az, ha egyszerre több irányban is kilátsz?

Aztán elmúlt sok-sok év … A régi gyermeki kíváncsiság régen elmúlt. Helyette megmaradt egy másfajta belső igény: időnként belefeledkezni a régi, megsárgult fényképek világába. Belesni egy virtuális ablakon a múltba … mintha keresnék valamit, amit megnevezni nem tudok, csak azt tudom, hogy jó nekem. És az internet ezen a téren valósággal elkényeztet. Ott a Fortepan felbecsülhetetlen értékű fénykép archívuma. Utazhatsz vissza az időben. Helyek emberek, események. Évre, településre, bármilyen kulcsszóra ontja a régi felvételeket. Némelyiknél önkéntelenül leragadsz, mert megigéz egy hely szépsége, amit ma már romokban látsz, vagy már régen eltűnt. Vagy egy arc az ismeretlen múltból, valaki, akinek a tekintetéből olvasni próbálsz, egy félbe maradt mozdulat. Egy sors lenyomata egy megörökített pillanatban.
Aztán a hétköznapok taposómalma visszaránt a jelenbe. De feltöltődni, régi énünket keresni vissza-visszajárunk régmúlt idők, az emlékeink kincsestárába.
2018.07.10.