Kedves Bátyám! Hála légyen az Istennek, fiatal suhanc koromban a motorozás vala a nagy szenvedélyem, nem pedig a korhelylevesivás az esténkénti nagy piálások után – mint megannyi t...nyos – pardon! tizenéves- , Istenes szülőktől szeretetben fogant, de Istentől az alkoholban, nőben (és egyéb földi jókban) elrugaszkodott haveré. Jómagam, mivel akkoriban még nem valék átalesve a maturándusz ceremóniáján, az igazságos kommunista törvények miatt, kénytelen valék a mellékutakon, ösvényeken száguldozni. Ezért vala hát az, hogy belőlem vált vala (volna?! Na, a fene sem ismeri ki magát! Hinnye!!!) szülőhelyem mezeinek, dombjainak, fáinak, virágainak, madárfészkeinek , kutyakölykeinek és csirkefogóinak hét határban hírhedten híres zsákkusztója. Egy szép madárcsicsergős, napos reggel  (csak így egyszerűen,valák nélkül) elindultam (nem mint a székely koma hitvese,aki mindig csak fenyegetőzik, hogy majd egy szép napon elmegyen, de még soha el sem indult) szűkebb, de attól még éppen olyan kies szülőföldem Nyergestetőnek nevezett földrajzi képződménye felé . Istennek hála, a kirándulás nagyon jól sikeredett. De, mint mondottam (újfent valák nélkül) már kedves Bátyámnak, a nyári nap sugára igencsak melegen sütötte akkor kedves bolygónknak hezzánk közelebb eső félteknőjét .... Jáwa nevű kedves (akár lovam is lehetne!) és eladdig emberségből kezesnek is joggal titulálható motorbájciklim pajkosan megugrott a sebességváltó kíméletlen incitelésére, őméltóságom pedig nagy lendülettel kezde leérkezni a geográfiai nagyzolásnak köszönhetően heggyé emelkedett kétpupú domb aljába. És akkor történt, hogy – megfeledkezve Koncz Zsuzsa féltően intő szavairól, miszerint nem jó a messzi csillagra kancsítani, főleg, amikor delelőre jár a Nap – eszemvesztve a magasságos égre emelém apámtól örökölt barna színében pajkosan játékos szemem .... De a Jáva tajtékban feredő csikóként (akár agár is lehetne, de akkor elveszejteném a költőies kapcsolatot végvári vitézeinkkel) megbokrosodva, jégként zajlott lefelé a lejtőn ... észre nem véve, hogy az út kanyarodék, csak ... a jáwás lovag nélkül – aki én valék, Istennek segedelmébül. Szemem világát azelőtt szekundumnyi másodpercig veszejtve, csak kincsorogtam kifelé a fejemből,mint féreg a postaládából. Elég a', hogy itt vagyok, ezerrel gázolva (ahogyan manapság magyarországiul nevezik a tökiggázolás sürgösségi megoldásként alkalmazott eljárását) annak a nemes érdekében, hogy ne éppen a számomra oly drága kincsként (még mindig a) vállamon viselt fejem álljon – kínai rajzszeg módjára - az elém mohaszínben táruló, ismeretlen mélységű, és a tartalmát csak sejtető, verembe. Hát, kedves Bátyám, ha nem is úgy fejeltem belé, mint kavarófa a moslékba, de a szilaj motort egyenes derékkal próbálva továbbra is engedelmességre kényszorítani sarkantyútlan (megint kínai) bászketcipőm sarkával, mint hun királyunkat lovastól a sírban, úgy helyezett el engem is a sors keze a városi pöcegödörben (hogy fájintosan és minden igénynek megfelelően fejezzem ki magam!) ... Azonban, mivel a providencia (hogy a klasszikusokra is kegyelettel emlékezzünk ... és koszorús költőinknek, és az egyéb szépművészetek nagymestereinek a mindenkori lauációkból nagylelkűen kifelejtett, de éppen annyira kedves időtöltésének fekélyesen könyörtelen következményeiről se feledkezzünk meg!) kezéből soha nem hiányzik az igazságosztó mérleg (megjegyzendő, hogy még neki sincs erre a mérlegviseletre exkluzivitása, mert ismerek egy moderátort is, akinek ugyanez a heppje!) legalább az egyensúlyom elvesztése - a természet törvényeinek, illetve a fizikai paraméterek közti kölcsön- és egymásrahatásnak köszönhetően - nem fenyegetett.. (Aki ezt nem érti, csak szóljon,mert majd priviben elmagyarázom! Mert nemcsak nagyeszű, de rendes és jólelkű csávó vagyok ám! És a virágot is szeretem! Ezért, hát, rossz ember nem lehetek! Amint nem is vagyok – megjegyezném mindezt szerényen)

Ezeknek utána, felkérlek Benneteket nagy tisztelettel, akinek van képzelőereje, az csak nyugodtan fantáziáljon! Továbbra is tántoríthatatlanul, gáncs nélküli lovagként, egyenes derékkal ülve sz... szilaj motoromon, a mindenféle fekáliák immáron homogén és langymeleg állagában, az irodalmi barokk stílus egyik legnagyobb képviselője, Pázmány Péter nagytudású érsek urunk és bíborosunk, a magyar nyelv nagy ismerője jutott - a veremből felszabaduló gőzök ellenére is – higgadt eszembe, aki bizonyára többet tapasztalt embertársaitól, mint tejfelesszájú jómagam, mert az emberi élet céljáról a következőképpen elmélkedett: "Mi vagy te ember? Szarzsák” ... No comment. Meg lehetett a véleménye az öregnek is ... De mivel a Görgény vize folyik és nem áll, nagyjából lecsutakoltam magamat és a hátralevő 5 kilométeren úgy vezettem haza jobb sorsra érdemes bringámat, akár a palotapincsi hetyke gazdija, akinek hirtelen a kezébe nyomják egy vicsorgó, közép-ázsiai ovcharka pórázát... Hazafelé baktatva, másik koszorús költőnk jutott eszembe (Hiába, na! Még ha úgy is tartja a népi hiedelem, hogy aki le van sz..va, ne ugráljon, azért még lehet csupa költészet az ember lelke!), csakhogy az én édesanyám ezegyszer nem várt tárt karokkal ...

Nem vonok én le mindebből semmi tanulságot, mert jövő már egy újabb perc múlva ismét elkezdődik. De akinek van füle,az meghallja, akinek van szeme, az meglátja, és akinek nincs mázlija, annak –óhatatlanul – legalább peche ... hát, az van!