A mai reklámorientált világban a karácsonyi ajándék fogalma óhatatlanul átértékelődött. Az igények is nagyot változtak. Az érzés maradt. Örömöt szerezni, bármivel. 

De nincs ember, „széles e világon”, ezt varázsgömb nélkül is bizton állíthatom, aki olyan ajándékot kapott volna, amilyent én kaptam legutóbb.

Valakitől, aki száz kilométerekre tőlem él, egy erdélyi kis faluban. Az én szülőfalumban. Küküllődombón. Egy Földimtől.

Már maga a tény megható számomra, hogy ez a gondolat eszébe jutott. Tudta, hogy valami olyat adhat nekem, amivel „célba talál”.

Ünnep szombatján, ahogy felénk mondják, ott ül ünnepi áhítattal a fogyatkozó gyülekezet az írásos kézimunkákkal, fafaragásokkal díszített hűvös templom festett kazettás mennyezete, kopjafa mintás nagy csillárjai alatt. Kinyílnak az írásos borítóval védett régi énekeskönyvek, az orgona hangja betölti a nagy teret. A lelkész mély baritonja és az ünnepi műsort előadó kisebb-nagyobb gyermekek kis csapatának hangja zeng a feldíszített karácsonyfa mellett, a hófehér falak között. Aztán istentisztelet után valaki, anyja „szövetségeseként”, veszi a fáradságot, és fényképet készít, az imára kulcsolt kezek, énekeskönyvek által koptatott évszázados padok egyikéről, ahol lánykori nevem monogramját látja. Aztán még és még, további padokról. Anyja pedig elküldi nekem.

Mint karácsonyi ajándékot.

Nem is tudom, hogy lehetne leírni ezt az érzést, mert a meghatottság szó túl kevés, túl szegényes.

Valóban utaltam egyszer egyik írásomban arra, hogy bizony én is hagytam nyomot, hajcsattal, úgy, mint sokan mások, a padok felületén. De azt, hogy ennyi évtized után, egy kedves lélek jóvoltából viszontláthatom, azt sohasem hittem volna.

Aztán újabb képek következtek, más helyekről, más padokról. És én itt ragadtam a laptop előtt. Kinagyítottam, a lehető legnagyobbra őket, amíg a szerkesztő program engedte és nem torzult a kép. Próbáltam kiolvasni a néhol kopott, már átfestett rovásokat. Hihetetlen, hogy még 1949-es rovást is őriznek a padok. Monogramok, néhol teljes nevek. Megrendítő a tudat, hogy mindenik emberi sorsokat, érzéseket, tán sorsdöntő dátumokat, beteljesült vagy éppen beteljesületlen szerelmeket rejtenek. Kik lehetnek ők? A nevekből csak sejteni tudom.

Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam, hogy valaha, nagyjából kialakult az íratlan szabály melyik család, rokonság, hova ül a padsorokban. Ők talán meg is fejtenék a rovások titkát.

De jó lenne, ha majd egyszer, ha egy felújítás kényszerűsége merülne fel, ezeket a padokat sorban, darabonként lefényképezné valaki, mielőtt bárki, jó szándékkal, lecsiszolná. Egy album elődeink kéznyomaival. „Érzelmi hagyaték”, mondanám én. Arra is kíváncsi lennék, hogy csak a lányoknak-asszonyoknak fenntartott részen, vagy netán a férfiak, vagy fent, a legények helyén is látni ilyeneket? Bár ott nekik csak a karzat szélén lehetett volna osztozni. 

Ez hát az én karácsonyi ajándékom története. Egyedi. Figyelmességbe, kedvességbe, szeretetbe csomagolt ajándék. Hiszem azt, hogy a maga nemében, egyedülálló.

Amíg ilyen emberek élnek közöttük, mint ezek a kedves lelkek, addig sugallhat bármit ez az értékeket romboló, néhol hitehagyott világ. Ők a bizonyosság, hogy van remény az egymásra figyelésre, a jóságra, a szeretetre.

Bartha Terézia

2022.01.03.   

Utóirat, 2022.01.04.:

Elsőként idősebb Katikának küldöm át az írást. Róla szól, miatta készült.

Mintha telepátia működne. Soraimat a templomban olvassa. Fényképezni ment, és már küldi is a világháló adta „gyorspostával” a sok-sok képet a férfiaknak fenntartott padokról, a karzatról. És én csak ámulok a nevek, az évszámok láttán. 1870,1907, 1908, 1948, 1949, 1950, 1951, 1953, sok más újabb kori, még a történelemformáló 1989-es Temesvár is.

Hogy kinek mit jelentenek ezek a rovások nem tudhatom, de nekem nemzedékek sorát, akik ebben a faluban nőttek fel, élték a maguk küzdelmes életét, majd egy részük itt tért örök nyugovóra a templom mögötti temetőben.

Ilyen ajándékot nem valószínű, hogy kapok még az életben, de egyszer, legalább egyszer részese lehettem.