Karácsonyi örömkönnyek.

Sok évvel ezelőtt történt, amikor még a gyerekeink az Angyal, járásába hittek, és nagyon várták jövetelét, és igaz szívből tudtak örvendeni, úgy a karácsonyfának, mind az ajándékoknak.

         Ha jól emlékszem 1978 karácsonyán történt, amikor a fára a cukrokat úgy tudtuk megoldani, hogy az előző évekről megmaradt papírba, a kettőbe vágott kockacukrokat csomagoltuk. Kockacukrot, amit több mint 2 órás türelmes sorba állás után kaptuk, azt is csak egy kilónyit.

         A karácsonyfán lógó cukor mennyiségét feleségem, apró karácsonyi figurás süteménnyel pótolta, amit azelőtt egy nappal sütött meg, nagy titokba, miután a gyerekek már ágyba kerültek, és elaludtak.  Ami még ehetőnek számított, és a fára felkerült az alma és a többféle színű sztaniol papírba csomagolt dió volt. A karácsonyfa díszek között ugyan több érdekes csokis figura volt, de azoknak a koruk már rég meghaladta a 10 évet, csak a szépségük mentette meg őket abban az időben az elfogyasztásától, és most megint csak a különleges formájuk varázsolta fel őket a fenyőfa legmagasabb ágaira, hogy a kíváncsiság nehogy valamelyik gyermekünk hasába vigye, mert abból betegség is lehetett volna. Karácsonyfadíszeink azok szép számba voltak, hisz 3 család díszei összpontosultak nálunk. Így a karácsonyfa díszítéssel meg lettünk volna valahogy, de örök gond volt, hogy mi is kerüljön alája, ajándékként. Az ajándékok beszerzése már jóval az ünnepek előtt megkezdődött, és boldog volt, az-az könnyű dolga volt annak az „Angyalnak” aki ideje korán kipuhatolózta, hogy ki mire vágyik, és azt be is tudta szerezni. Álltalába senki, se mert igényes lenni, nagyokat kívánni, hisz az Angyalka sok gyermekhez kellett ajándékot vigyen, így az apróbb dolgokból volt több.  Erre a karácsonyra Mami Angyala is nagyon készült, de oly titokba, hogy még nekünk is nagy meglepetést és örömet okozott. Karácsony délután, mivel azelőtt nem sokkal havazott le elvittem a gyerekeket szánkózni a barom piaci dombra. Ide is nagyon sok gyerekkori emlékem fűződik. Hidegnek, nem volt hideg és elég sokáig is tudtam maradni a gyerekekkel, így volt ideje feleségemnek és Maminak a karácsonyfát feldíszíteni. Már jól be volt sötétedve, amikor piros arcokkal, vizes nadrágfenékkel, a ruhákra ráfagyott lógó hó mócsingokkal haza érkeztünk. Nagy sietve öltöztek át a gyerekek és a szánkózás élményeit mesélve, nem győzték fel tenni a kérdést: Jött-e meg az Angyalka?” Hát persze, hogy nem! Senki se vett észre semmit! Tolongva, egymást megelőzve préselték be magukat az ebédlő ajtaján, meresztve a szemüket a sötétbe, hátha meg látják az Angyalkát? Angyalka ugyan nem volt, de a karácsonyfa a maga szépségébe fel díszítve ott popázott az ablak alatt, igaz ajándékok nélkül, de ez nem számított a két lurkónak, egymást túl kiabálva, lelkendezve mondogatták:”Megjött, megjött az Angyalka! Elhozta a karácsonyfát! Jaj de szép! Majd miután ki lelkendezték magukat, eszükbe jutott az ajándék is, és keresni kezdték. Mi már készen álltunk a felelettel:” nem meg mondtuk, hogy még az Angyalka nem jött el, hisz ő később, vacsora alatt vagy vacsora után szokott jönni. Most meg zavartátok, a csomagokat nem tudta le tenni, így elröpült” Most, jóknak kell lenni, az ünnepi vacsorát meg kell enni és reménykedjünk, hogy nem felejt el visszajönni az Angyalka, és még fog neki ajándéka maradni számotokra is. A vacsorázás, találgatások és kételyek között volt el fogyasztva, félszeműk az ebédlő ajtóját leste, hogy vajon az üvegen keresztül nem –e csillan meg az Angyalka szárnya? Vagy valami gyanús nesz nem e szűrődik ki, mert az azt jelenti, hogy megjött, nem felejtett el minket a várva várt Angyalka. Így teltek a nehéz percek, mi meg minden tudományunkat elő kellett szedjük, hogy a konyha felőli kisszobából szerre belopakodjunk és a recsegő parkettel, amely nagyon a gyerekek pártját fogta, ajándékunkat el tudjuk helyezni a fenyőfa alá. A felhangosított rádió zenéje mellett sikeresen végrehatottuk az „Angyali tettet” Most már lazábban hagytuk a figyelmeztetéseket, meg a türelem is fogytán volt végül elhatároztuk, hogy meglessük még meg van-e a karácsonyfa? Esetleg a csomagok nem e kerültek a helyükre. Hát persze, hogy ott voltak a várva várt skatulyák, a sok titkot rejtő valamikkel. Volt nagy öröm, kacagás! A legkisebb, Istvánka ő mászott be a fa alá és szerre adogatta ki a csomagokat, a lányunk Katika ő meg találgatta, hogy vajon ki é is lehet a sorra került csomag. Segítségünkkel szinte minden csomag gazdára lelt, viszont 2 ismeretlen szép dobozos csomag még hátra volt. Az igazsághoz hozzá jár, hogy az egyiket többször is meg fogta Istike, de nehéznek találta így marad az ikertestvér csomag a legvégére. Mi is kíváncsian vártuk, hogy kié és mit fognak tartalmazni ezen ajándékcsomagok. Nemsokára megtudtuk. Mindegyik csomag egy-egy pár cipőre felszerelt korcsolyát takargatott, amit a Mami, Angyala hozott. Hát ez volt a varázsvessző, mert minden ajándék maradt, és az új cipős korcsolyát, azt feltétlenül fel kellett próbálni, hisz már olyan rég vágytak rá. Mi csak ültünk és néztük a két gyermek buzgólkodását. Amire a korcsolyás cipő felkerült a gyerekek lábára, a Mami sirókája is eltörött, eleredtek a könnycseppek csendbe, szinte feltűnés nélkül. A könny patak nem akart kifogyni. Barázdát szántott az idős de még mindég szép orcáján, és ahogyan ott ült a fotelbe, a könnycseppek az ölébe kötöttek ki. A ruhája redőnyeibe tűntek el a meg-meg csillanó aláhulló könny cseppek, mintha restellnék magukat, hogy esetleg ünneprontók lehetnek. Mi fiatal szülök nem tudtuk, mire véli ezt a váratlan könnyzuhatagot, és meg kérdeztük, hogy mi történt? Megbántottuk valamivel? Fáj valahol?  Nem, nem jött a szipogó gyors válasz. Az örömtől pirosra gyulladt arcocskákra mutatott és megjegyezte. „Hát nem aranyosak? Mintha ők lennének az Angyalkák! Reggelig tudnám őket bámulni, elnézni, hallani az örömteljes hangoskodásuk” Mi meg könnyebbülten néztünk össze, hisz a könnyek okozója nem mi voltunk. Amikor Mamit átkísértük szobájába és magunkra maradtunk, megjegyeztem. Lám, lám nem értem az egészet, hisz a kétkorcsolyás cipőcske ára felemésztette másfél hónap nyugdíját, és inkább búsulnia kellene, nem pedig örömkönnyeket ejtsen. Ekkor még nem tudtuk azt, hogy nem csak kapni az öröm, hanem az ajándékozás, adakozás is örömet tud okozni az embernek. Ezen érzéshez még túl fiatalok voltunk.

Ahhoz, hogy ezt az érzést át éljük, évtizedeknek kellet el múlnia fejünk fölött, és most, hogy négyszeres nagyszülők lettünk, tudjuk csak igazából átélni ezt az örömet, amit Mami érezhetett, amikor látta a két neveltjének határtalan boldogságát, amit az ő ajándéka hívott életre.

2011-12-23

Kézdivásárhely                                                                     Beke Ernő