Egzotikus tájon kell keresztül utazni ahhoz, hogy a vándor eljuthasson a nagy folyó, a Duna, alsó szakaszán a Fekete-tenger közeléig. A vándor Predeálnál áthág a déli Kárpátokon, és leereszkedik a turista szemmel oly felkapott hegyvidéken. Átutazik Buştenien, Sinaján, Azugán. Posadánál megáll inni az útmenti forrásnál és Károly Róbertre gondol, ha rágondol? S esetleg Héderváry Dezsőre, majd továbbveszi útját Câmpina dombjai felé. Nézeteitől függetlenül elítéli Doftánát, s egy kiegyenesedő, lapos tájra jut, szinte semmi látnivaló nincs rajta, a végeláthatatlan búza és kukoricatáblákon kívül. 

   Igaz, hogy egy félora kocsiút után jobbkézre elhagyja Budát, s elcsodálkozik rajta, hogy kerülhet: Ide Buda! De hát a hún mégiscsak vándornép volt, s abban az időben még nem ismerték a repülőt, márpedig az ázsiai sztyeppékről, valahogy csak el kellet jutni a Kárpát-medencébe, mondjuk példáúl: lóháton.

   De ha már ezen is túl van a vándor és Ploieştinél napfelkelte irányába állítja a kocsija orrát, ha – Isten őrizz – el nem alszik vezetés közben, egyszer csak eljut Brăilára. Ott megvárja az óránkénti rendszerességgel közlekedő kompot, esetleg megnézi a régi, Dunai kikötő parancsnokságának házát, melyről a dicső múlt ugyanúgy lerí, mint a szomorú jelen. A vándor eldúdolhatja magában a XIX. század végi slágert, hogy:

   – La noi la Brăila, la tanti Elvira, uşor se câştigă lira! – Nálunk Brăilában, Elvira tant' házában, bővelkedünk a könnyedén keresett lírában... – Tekintettel arra, hogy a nagy dunai kikötőben komoly idegenforgalom bonyolódott már abban az időben, a sláger nem volt messze a valóságtól, csakhogy ennek a valóságnak a belváros egyik mellékutcáján épített református templom is része volt.

   De hát az utazónak menni kell, mint ahogy a Dunának folynia kell, mert ha nem árvíz lenne, így irány a komp. Itt a Duna már északnak folyik, hogy elkerülje a Dobrodzsai fensíkot. A nagy Brăilai sziget alsó vége mellett köt ki a komp, a szomszédos Smârdánnál, ahol az 1877-es orosz-török háború egyik igen véres csatája zajlott. Innen folytatódik az egzótikum, töltésút a településtábláig, dunamelléki ártéri tavak, hatalmas nyárfák és jegenyefák, majd a helységen túl a dobrodzsai puszta.

   Balfelől a Dobrodzsai hegyek ormai, csalóka ormok, nálunk a Mezőségen ezek csak közepes dombok volnának, de azért le a kalappal előttük, hisz legalább egymillió éve bírják a kopást s a gyűrődést. Miután errefelé is megfordult a világ s az öntözőberendezéseket beadták az ócskavasba, a pompamotrokat elosztották maguk között, a földekre pedig sorsot vetettek, kezd a vidék szabályosan elsivatagosodni, de a vándornak mennie kell, nincs ideje talajmintát venni. Az úton jöhet még egy fotó Panait Cerna szülőháza előtt, – mintha a cerna szlávul feketét jelentene – majd egy újabb fotó a Ciucurova-i dzsámi előtt, ugyanis itt minden Duna-delta felé tartó, valamire való „madár” lefotózkodik.

   Az út végén feltűnik Tulcea a három dombon épült város, benne a román negyed, a lipován negyed, és a tatár-török negyed a mecsettel. A város közepén a „0 kilométerkő”, a messzeföldön híres Delta Hotel, a dunaparti vasútállomás és természetesen a kikötő. Innen a vándornak, ha a delta szívét látni akarja, hajóra kell szállnia. Szállhat a sebes hajóra – a Rapidára – de szállhat egy ötven, hatvan éves, sokat megért bárkára, a Pionérra, melynek sokat látott, lipován hajóskapitánya már ismeri az erdélyi szilvapálinkát. Igaz, hogy ez: „Gyorsabban száll, mint a képzelet, döcög és pöfög, hú de kafa, az orrod alá pörköl kis koma!”, de azért megiscsak: „A duda bombajó, irigy a komp hajó!”

   A berakódás után indulhat a vándor, irány a Roşu-tó, cél a volt kondukátor Miklós bácsi fiának pionírtábor-helye, igaz, ma magán kézbe csusszanva. Hogy ezek a jó helyek, milyen olajos-csusszanósak lettek a rendszerváltás után! Egy ilyen kis hajó nem mehet a nagy hajók országútján, vagyis a Szulina ágon, hanem a kissé délebbre vele párhuzamoan haladó Litcov csatornán. De ez annál jobb, igaz hogy a saját hangjukat is alig hallják az utasok, nem hogy egymásét, de azért egzotikus, hogy legyen viszontagságos.

   Különben soha nem értettem, hogy az all-inclusiv szolgáltatások után, mivel lehet otthon dicsekedni, hisz minden benne volt, azonkívül pedig nem történt semmi említésre méltó. Csak most kezdem érteni, hogy miért vált divattá a lövöldözés az all-inclusiv turista vidékeken, gondolom azért, hogy a pénzünkért legyen egy kis izgalom is, különben hót-unalom lenne az egész utazás.

   A táj az festői, vándor madarak milliói fészkelnek a Duna-deltában, több mint 300 madárfaj, köztük a legritkább: a fehér farkú sas – Heliaeetus albicilla. A delta összterülete 5162 négyzetkilóméter, kialakulása legkevesebb 11000 évre becsülhető, amikor ez a kelet felé tartó, deltásodó folyamat a tenger vonalától elkezdődött, a mai delta területének körülbelül a felétől. Az évszázadok alatt a Fekete-tengerbe érkezett hordalék, vissza gyűrődött, lerakódott a parton és kilalakított egy nagyobb öblöt, amelyet később a tenger bekerített és részlegesen lezárt, kilalakítva a Razelm-Sinoe (Rázelm-Szinoé) tóegyüttest.

   Ennek a partján fekszenek Hisztria romjai – ez egy olyan ókori vár amelyet nem a tötrténelem pusztított el, hanem a lakói elhagyták kr.u. a VI. században. Rendeltetése a Sione öböl partjára épült kikötő védelme volt, az öböl pedig fokozatosan feltelt tengeri hordalékkal és így a kikötő alkalmatlanná vált a nagyobb merülőmélységű ókori hajók befogadására, a vár tehát elnéptelenedett.

   A Duna tovább alakította ezt a kezdetleges deltát és két ágra szakadt, egy frissebb ágat hozott létre a Szulinát, a régi ág a Szent György, így lett ágrólszakadt. Nemsokára azonban a hordalékok és gyűrődések egy újabb elágazáshoz vezettek, amely körülbelül huszonöt kilométerrel fennebb jött létre a Dunán, kialakítva a legfiatalabb ágat: a Chilia – Kilia – ágat. A Chilia ág a Duna összvízhozamának 58%-át viszi a tengerbe, hordaléka nagy mennyiségű és fokozatosan visszaérkezik a tenger partjára, évről évre növelvén a deltát.

   A fent említett kezdeti vonaltól több mint huszonöt kilométerre van ma a tenger partvonala, ugyanakkor a Duna ágai közé került terület is árterületté változott, a tavaszi áradások és a különböző vizhozamú évezredes esőzések következtében. A XIX. század végéig tartó török fennhatóság idején még nem voltak olyan eszközök, amelyekkel szabályozni lehetett volna a Dunát. Erre először 1908-ban került sor, Emil Racoviţa tervei alapján, ekkor alakították ki a Szulina ág kiegyenesítését, mélységének állandósítását, mely által a 108 km-es ág 68 km-re rövidült, hogy tengerjáró hajókkal is hajózható legyen, ekkor lendült fel Braila majd később Galaţi kikötője.

   Visszatérve az elkalandozásból a kis dunai hajócskánkhoz, amelyen a vándorunk utazott, szép lassan elérkeztünk a Litkov csatorna végéhez, amely belketorkollik a Crişan – Krisán – csatornába, az meg a Caraorman – Káráormán – csatornába. Ha a vándor nem volna jártas, azt gondolná, hogy ez maga a Szulina ág, mert nagyon széles a Crişan is, a Caraorman is. Caraorman faluról kapta a nevét az újonnan ásott csatorna, itt ma többnyire lipovánok – zaporozsjei kozák leszármazottak – és románok élnek vegyesen. Mégis a falu neve török eredetű: a kara – feketét, az ormán – erdőt jelent. Ahogy a kis hajó töfögve elhalad a falu mellett, egy nagykiterjedésű egyenes töltésre lett figyelmes a vándor, közepén egy rozsdás híddaru.

   – Minek ez az ipartelep ide a világ végére? – Kérdezte a vándor Fjodor Igorovicstól, az őszülő hajóskapitánytól. A kapitány, kivette a pipát a szájából, s felvázolta:

   – Hát fiam, az úgy volt, hogy a Miklós bácsi jobb füle mellett olyan emberek ültek, akik tanácsokat adhattak neki, Különösen azután, hogy a községünkbéli Iván, a Patzaichinék fia, négyszeres olimpiai bajnok lett kajak-kenuban. Tudod, öt olimpiáról hét érmet hozott el, három ezüstöt és négy aranyat. Büszkék is vagyunk mi rá ma is. Ez az ipari létesítmény pedig úgy született, hogy egy falunkbeli kitalálta, jó lenne itt a halászaton kívül is, valami munkalehetőséget teremteni. S itt mi van még a halon kívül, hát homok. Megfigyelték ezen a jó homokos grundon, hogy egyes helyeken érdekesen színes a homok. Abból vittek be Bukarestbe ellenőrzésre, s hát képzelje, valami furcsa szilikátokat találtak benne, s beindították a homokbányászati előkészületeket. Mire meglett a kitermelési telep és megásták az ide vezető vastag csatornákat, hogy a tolató kompok ide jöhessenek a Dunáról, addigra meglett a rendszerváltás is, és hogy könnyebben lehessen a helyet bezárni, s mindent elsinkófálni, új leleteket vettek a homokból, s megállapították, hogy az közönséges, pedig az most is színes, mint annak idején...

   Tovább pöfögött a hajó, s a part mentén egy szabálytalan szeméttelep, inkább szemétdomb vállt egyre jobban láthatóvá.

   – S az a szemét miért van ott? – kérdi a vándor.

   – Jaj, fiam, hagyd el, ne is kérdezd, ez a falu szégyene. Ide jött az egyik évben Cousteau kapitány kutatni. Mi segítettünk is neki tudásunk szerint, de ki gondolta volna, hogy hazamegy s megírja, hogy szemetes a Duna-delta. De megírta, nem mintha nem volna igaz, de amíg ide nem jött, a műholdról nem lászott a szemét. Felbuzdultak az írásán valami angolok vagy írek, mit tudom én, s ide jöttek vagy százan, fiatalok, takarítani. Mi kellett főzzük nekik a halcsorbát, harcsapörköltet, süssük a rántott pontyot, kárászt, csukát. Olyan gumicsónakjaik voltak villanymotrokkal, hogy csak bámultuk. Szedték is a szemetet ügyesen gyorsan, valami rafiazsákokba. A falu elöljárósága igéretet tett, hogyha ide, az ipartelep szélére lerakják a szemetet, az majd el lesz szállítva a tulcea-i szeméttelepre.

   – Hát úgy látom nem igazán lett elszállítva!

   – Tudod jól fiam, hogy nálunk ez nem megy olyan gyorsan, sem olyan egyszerűen. Kellett volna csónak, esteleg hajó, no meg benzin. Elég az hozzá, hogy a szemétszedés már július közepén be volt fejezve. A tavaly ősszel ez a hegy még szabályosan, itt állt zsákokba rakva. Az egyik embernek feltünt, hogy a zsákok nem rongálódnak sem esőbe, sem napsütésbe. Kiürített egyet s megpróbálta, hát bírta az még a krumlit is, jobban mint a mifelénk kapható török és kínai rafiazsákok.

   – S akkor mi lett?

   – Hát mi legyen, a falusiak szépen kiürítették az összes zsákot, s felhasználták kinek-kinek szüksége szerint. Most a tavaszon pedig, hogy a szemét kezdett kellemetlen szagú lenni, a polgármester azt mondta a hivatalnál dolgozó két őrnek, hogy lapátolják bele a Caraorman-csatornába az egészet. Elviszi a Duna, ahogy idáig elhozta, meg ahogy az elmúlt ezer évbe is mindig elvitte. Nem mi használtuk el azt a sok sört, üdítőt, vizet s miegymást, aminek a maradéka itt látható! De azért rendes volt a polgármester, mert azt mondta, hogy naponta csak húsz-harminc lapáttal dobjanak be fejenként, hogy ne szennyezzék olyan nagyon a környezetet. Hát ezért van még egy része itt a parton, a többi már elment, elvitte a Duna...

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. augusztus 6.