Kilencveneshármas történet

– Az embernek millió vágya és óhaja van, az életet úgy is felfoghatjuk, mint szüntelen hajszát szükségleteink kielégítésére, hol ez kell, hol az; amikor annak idején albérletbe költöztünk a párommal, készítettünk egy jegyzéket, és kiderült, hogy voltaképpen csak fogkefénk van, már a krém is elfogyott – mesélte Tollas Gé a kék metró Újpest Városkapu végállomása egyik büféjében, ahol mindig friss a barnasör. – Most, hogy átvettem a díjat, elgondolom, mennyi nélkülözés és lemondás áll mögötte, hiszen az életet úgy is fel lehet fogni, mint a nélkülözés és lemondás véget nem érő folyamatát... 

Az Árpád út környékén várt a kocsi, hogy hazavigyen szépséges transzszilván hazánkba. Tollas Gét ismerősünk ajánlotta kegyeinkbe, harcos szabadúszó, mondotta róla, élvezet lesz az utazás, mert rengeteg kulisszatitkot tud az erdélyiek viselt dolgairól. 

– A módszerem pofonegyszerű – folytatta Tollas Gé. – Kinek nincsen takargatnivalója ezen a világon? Nos, nem kell egyéb, csak egy kicsit belepiszkálni az emberek múltjába-jelenébe, fölfedni némely viselt dolgaikat, amelyeket azonnal törölnének a memóriából –: és aztán sakkban tartani őket. Jelszó: „Vigyázz, leleplezlek!” Mindjárt behúzza a farkát, és tárgyalni kezd. 

Úgy kezdődött, hogy kilyukadt a fogam, a kollégák ajánlottak egy kiváló fogászt –, és hát ki jelenik meg a várószobában? A Köztiszteletben Álló Férfiú (KÁF), akit politikai ambíciók fűtenek, indul a választáson. Tessékelik előre, hiába toporzékol a zsibbasztó a pofámban, hátrább az agarakkal. Mondom az orvosnak, hát ez szép dolog, doktor úr. Mit tud elintézni magának ez az ember, hogy ilyen nagy a becsülete? – Sok mindent –  így az orvos. – Például: a rendelőmet bővítem, és az ügyintézés, ugye, az nem sima dolog.

Na, nekem ennél sokkal több nem kellett, utánasietek a fontos embernek, utolérem, mielőtt kocsiba ülne, és egy kis tanácsot kérek. Útlevél ügyben. Tudniillik, mondom, megnyertem egy pályázatot, ki kellene utaznom sürgősen, de ezzel a mostani procedúrával csak két hét múlva juthatok hozzá. Mitévő legyek? 

„Találkozzunk ekkor és ekkor”, mondta KÁF, „az irodámban”. Kiderült, kell neki egy médiás ember, aki megszerkeszti a versenytársak, politikai ellenfelek „fekete krónikáit”. Mert, kedves barátaim, jegyezzétek meg: mindenki zsarolható. Valamit valamiért, nemde. A módszer titka, hogy bármilyen helyzetben légy képes az „anyagfelvételre”. Az útlevél-ügy kapcsán például kiderült, ki mindenki rendezi kéz kezet mos alapon az efféle ügyeit; láttál már górét sorba állni? Mondhatom, öregem, a fél város az adattáramban...volt. 

– Elkezdtél leleplező riportokat írni – találgattam. Hiszen aki ilyen pazar információbank birtokosa, a tényfeltáró-leleplező újságírás fenegyerekévé válhat. Nem kell más, csak egy (országos terjesztésű) napilap, amely alkalmas terepet biztosít jól időzített bombáinak... 

– Kérlek szépen – mondta Tollas Gé, miközben a kocsi már vígan haladt Szolnok felé –, úgy nézz rám, hogy voltaképpen egyetlen sort sem közöltem a romániai sajtóban. Ne nézzetek ilyen döbbenten, mert én nem riporteri babérokra vágyom, hanem élni akarok, méghozzá igen jól. Az a tapasztalat, amelynek hamarosan birtokába jutottam, egy Balzacnak is sok lett volna. 

Hiszen nincs az az ember, aki a törvényesség és tisztesség betartásával meg tudná oldani gondját-baját. Az „élen” persze azok járnak, akiknek a kapcsolatrendszere tökéletes. Mert egy az, ha beszól a haver a portára, hogy jövök, engedjen be a kapus, egy az, ha egy véranalízist a barátnőm segítségével sutyiban „elintézek”, és más az, amikor nyakig merülök korrupciós nexusaimba... 

Mire rádöbbentem, hogy voltaképpen mindenki be van sározódva, már magam is befröcskölődtem. Előbb csak előnyös vásárlásokhoz jutottam bizonyos személyek jóvoltából, aztán lakást cseréltünk, bebútoroztuk, majd kocsit vásároltam, nem akármilyent. A revolvermódszert feladtam, a róka fogta csuka, csuka fogta róka technika bármikor visszapofázhat, meg is szorongatták párszor bogyóimat, mert miközben szorgosan gyűjtöttem az adatokat „pácienseimről”, azok rám állították privát hírszerzésüket... Beláttam, az út nem járható. Kitörik a nyakam. Mit tehet az ember, megalkuszik, barátaim. 

„Adatabankomat” felszámoltam, vagyis kényszerű jelenlétemben semmisítették meg bizonyos alakok. Azóta csendes fickó vagyok, egy cég tanácsadójaként viszont csinos summák illetnek meg, és írtam egy könyvet a bizalomról. Jobban mondva a bizalmasságról. Hogyan lehet karriert csinálni ma Erdélyben... 

– És ezt a könyvedet díjazták Magyarországon... 

– Persze. A főnökömet tüntették ki, hiszen az ő neve alatt nyomtattuk ki. Az igazsághoz az is hozzátartozik – fűzte hozzá Tollas Gé, és újabb doboz sört pattintott, miközben kocsink a magyar alföldön száguldott hazafelé –, hogy voltaképpen nem a főnököm írta a könyvet, mert neki valóságos fizikai fájdalmat okoz a fogalmazás. Én írattam meg. Imádok fogalmazni, de baj van a nyelvhelyességemmel, hát két tehetséges négert fogtam, akik semmire sem jutnak az életben. Viszont, hogy úgy mondjam, markunkban a tökük; azt tesznek, amit parancsolunk. A díjat mégis én vettem át, mert a principálisom „nem ér rá”. Ő csak berakja vitrinjébe, a többi trófea közé. De alapos az oka, hogy cifferblattját ne fürösztgesse a magyar meg a nemzetközi média... 

– Szóval vásároltatok egy díjat? 

– Ugyan. Megkértünk valakit, aki barátunk, járna közbe, ahol ezeket intézik. Megindult a finom gépezet, a titkos eseménysor, melynek vége – Tollas Gé felmutatta az oklevelet – ez! 

– Mégsem világos – akadékoskodtam. – Ha olyan nagy lábon élsz, miért szorulsz ránk? Mért nem pöffeszkedsz a nagybüdös limuzinban, konyakozva, havannát pöfékelve?... 

– Nem érted... Nem is fogsz karriert csinálni Erdélyben. Otthon: vagyok, aki vagyok. De itt? Itt ágrólszakadt, szegény, határon  túli rokon vagyok, te kisbarom!...