Ünnep volt 1953. március 3-án a börvelyi Végh-portán: Sztálin halála napján kisfiúk született! E Kraszna-parti szinte színmagyar s zömében református település ma is lakóhelye dr. Végh Balázs Bélának, a szatmárnémeti tanítóképző igazgatójának. Innen indult, s kanyargós, fordulatokban bővelkedő majd’ két évtized után ide tért vissza. Innen jár be munkahelyére, a Babes-Bolyai Egyetem kihelyezett tagozatára, innen figyeli s szervezi - a határ mindkét oldalán - a Reformátusok Szatmárért Egyesület munkáját, közben a családi portán gazdálkodik, állatokat tart, kertet művel, szőlészkedik.   – Oktatás közben kipihenem a fizikai munkát, ha gazdálkodom, kipihenem a szellemit - mondja derűsen.

Boldog gyermekéveit szülőfalujában töltötte, elemibe a régi református iskola épületébe járt, majd a közeli Nagykároly elméleti líceumában érettségizett 1972-ben. – Öt évig mindenfélével foglalkoztam, voltam képesítés nélküli nevelő, mezőgazdász, újságíró, színházi kellékes még kárpitos is – emlékezik. Végre 1977-ben felvették a kolozsvári egyetem magyar-német szakára. Meleg szavakkal emlékezik tanáraira, közülük is elsősorban Cs. Gyimesi Évára, akinél később Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban címmel doktori értekezését írta. Huszonnyolc éves korában nősült, felesége szamosgoroszlói. Diplomával a zsebében Végh tanár urat is - ugyanúgy, mint a többi 13 magyar évfolyamtársát – ide-oda dobálta a Ceausescu-féle oktatáspolitika. Végzés után a Szilágy megyei Selymesilosvára helyezték, egy színmagyar településre (Ilosvai Selymes Péter falujába), ahol román iskolában taníthatott magyart, fakultatív tantárgyként. – Az emberek sanyarú körülmények között éltek, de példaszerűen. Ma sem felejtem a szívmelengető, gyertyafényes bezélgetéseket - idézi fel első állomáshelyét. Feleségét ugyanakkor Krasznára delegálták. Egy év múlva már valamivel közelebb kerültek egymáshoz, ő Sarmaságra, németet tanítani a helyi gimnáziumba, felesége pedig a szomszédos Szilágylompértra. De a szülőföld vonzása még a szilágysági pálinka és a sarmasági bor ízénél is erősebb volt. Hazavágyott Szatmárba, ami - egy újabb kitérő után -  végre sikerült. Öt évig még Szamosdarán tanítottak, s albérleteztek, mint eddig mindenütt. Közben felesége  már-már Börvelyben kötött ki, mivel a szomszédos Csanáloson alkalmazták.

Addigi életét felkészülésnek szánta. – 2000-ig adtam esélyt Ceausescunak - említi némi iróniával. A forradalom azonban „rövidített”, ’90-ben hazahívták iskolaigazgatónak. Az ezredfordulón a Babes-Bolyaira is invitálták, de nem ment. – Megvártam, míg házhoz jön az egyetem - mondja derűsen. Ez a vágya valóban beteljesedett, 2000-óta a szatmári tanítóképzőben tanít, s tíz éve az intézmény oktatási igazgatója.

Igazi homo faber! Tanít, gazdálkodik, könyveket ír, németből fordít, s mindenütt ott van, ahol valamit tenni lehet a Partium magyarságért. Alapító tagja, majd titkára a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesületnek, melynek ötlete egy fábiánházi lovardában született, Fülöp Istvánékkal beszélgetve (nevezett akkoriban még a térség országgyűlési képviselője). Alakuló ülésük 2011-ben Jármiban volt, hol is 27 alapító arra a közös elhatározásra jutott, hogy újra életre keltik a trianoni országhatár által szétdarabolt történelmi Szatmárt, és megvalósítják az ott élő magyarság spirituális egyeségét. „A szatmári ember önmagára ébredése mindenkor összefonódott a református egyház és a református értelmiség szellemi-lelki újjáéledésével, ez ma, a globalizáció korában sem történhet másképpen. Az egyháznak, a keresztyén eklézsiának ma is van rejtett tartaléka és szellemi-erkölcsi alapja, melyre bátran építhet” – tartalmazza szándéknyilatkozatuk. Azóta mindben évben megrendezik a „Szatmár – határok nélkül” találkozókat, könyveket, CD-ket adnak ki, kiállításokat, bemutatókat szerveznek, és honlapjuk is van: a Szatmári Műveltség Tára. A szálak rendszerint Börvelyben futnak össze, a Végh-portán…

Nemrégiben a helyi eklézsia kurátorává választották. Láthatóan jól érzi magát családja, atyafiai, sokezer könyve és tanítványai körében - számára így kerek a világ! – Az utóbbi két és fél évtizedben többet értem el, mint azelőtt. Addig takaréklángon éltem. Kegyelmes volt hozzám jó Isten! -  mondja búcsúzóul.

(Megjelent a Reformátusok Lapja 2015. évi 20. számában.)