Amikor az ember a völgyeket járja irígykedve néz fel a hegyek csúcsai felé. Ha ráveszi magát és felmászik egy nagyobbacska oromra, onnan már más hegyeket láthat ismét újabbakat és újabbakat, amelyek létéről a völgyben jártával még csak nem is tudott. Amikor az Olt felső folyásán járunk és bebarangoljuk Felcsíkot, annak is a legfelsőbb részét, láthatárunkon felbukkan és egyre közeledik a Nagy-Hagymás hegyvonulata, közepén az Egyes-kővel. Erről mindenki tud, még azok is akik csak egyszer, vagy egyáltalán nem jártak Felcsíkon. 

   Ha átmegyünk a Gyilkos-tóhoz, ott előnkbe kerül a Nagy-Cohárd. De ahhoz már egy kicsit jártasabbnak kell lennünk a hegyekben, hogy megcsodáljuk és észbentartsuk: a Hegyest, a Juharost, a Zsedánt, a Vit-havast, a Fügés-tetőt, a Csurgót, a Kupás-Cohárdot, az Oltár-kövét, a Likast, a Kis-havast, a Lóhavast vagy annak a Sarkát, a Fekete-Hagymást, a Csofronkát, a Nagy-Teleki-csúcsot, a Veres-követ, a Terkőt vagy az Öcsém-tetőt. Mégis mindezek együtt alkotják a Nagy-Hagymás hegyvonulatát, nélkülük a Nagyhagymás csak egy nagy otromba szikla volna.

   Így van ez az emberek között is és az egyházban is. Mindenki hallott már Márton Áronról, Jakab Antal püspökről, vagy Bálint Lajos érsekről, ahhoz viszont, hogy egy kicsit jobb betekintést nyerjünk abba a történelmi korba, amelynek ők voltak a kiemelkedő hegycsúcsai, a hegyvonulat egyik-másik, alacsonyabb csúcsáról és dombjairól is adatokat kellene szerezzünk. Álljon előttünk egy ilyen találkozás, amelyet egy furcsa kereszt léte váltott ki belőlem.

   Valaki ha átmegy a Hargitán és a Tolvajos tetőn lelassít, akaratlanul is szembe találja magát a Hargitafürdői letérőnél a keresztekkel. Hárman vannak, nagyok, legalább hat-nyolc méteresek és komoly évszámokat hordanak a hátukon. Felavatásukra 1996 október 31-én került sor. Az egyik azt az évet viseli, amikor megláttuk Pannóniát: 896; a másik azt, amikor a ferencesek megalapították a csíksomlyói kolostort: 1444; a kelet felé néző kereszt pedig, Márton Áron püspök születésének évszámát hirdeti: 1896. De kötődik a hely az 1567-es ütközethez is, amelyben a csíki székelyek, katolikus hitüket megmentendő, feltartóztatták a hágon János Zsigmond fejedelem seregeit. Ezen győzelem emlékéül zarándokolnak minden évben a székelyek Pünkösd szombatján Csíksomlyóra, amely ma már az összmagyarság nemzeti-zarándokhelye lett.

   S ha a vándor Csíkszeredába érkezik, s a vasút feletti híd után ráfordul a város főutcájára, szemben meglátja a kéttornyú Szent Ágoston templomot. Elcsodálkozhat azon, hogy modern de mégis hagyományos, messzire látszik, pedig nincs égig érő tornya. Ha bal fele néz, akkor meglátja az „angyalkás templomot”, mely ugyancsak modern, de markáns Makovecz-munka, benne ötvöződik a magyar és székely múlt, ott van kimondatlanul de kőbe vésve a jelen. S ha érdeklődik, az idősebbek még meg tudják mutatni hol állt a csűr-templom, melyben majd húsz évig folyt a szolgálat, hisz zord időkben nem lehetett templomot építeni. Féltek az elvtársak, hogy rájuk talál dőlni, mint ahogy még ma is félnek a Zord idők csillagát mozivásznon látni, pedig ez a csillag – Márton Áron – az égen van, s onnan ezután már nem lehet letörölni.

   Ezeknek az építményeknek megálmodója és részben kivitelezője rendszerváltás előtti és utáni szolgálattevője Borbély Gábor felcsíki főesperes, aki 1930. november 20-án született Nagygalambfalván. A székelyudvarhelyi katolikus főgimnáziumban, majd a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán tanult. Az első tanulmányi éve után a teológiát betiltották, a kispapokat munkaszolgálatra vitték, Márton Áron püspököt bebörtönözték. A főpásztor szabadulása után a teológia növendékei is elvégezhették tanulmányaikat. Pappá szentelése a gyulafehérvári székesegyházban történt, 1957. április 28-án.

   Emléke áldott marad, mint ahogyan áldott volt egész élete is. Fő szolgálattevője volt Csíkszereda több mint húszezres katolikusságának, a deszkatemplomban évente ötszáznál is több keresztelő, több száz esketés, rengeteg elsőáldozó volt és a felejthetetlen vasárnapi negyed egyes ifjúsági szentmisék, ahol az igehirdetése a hit megerősítését szolgáta a zord időkben. „Nemzedékeket nevelt fel hitben, tudásban, a kultúra s az igényes lelkiség, az egyházhoz való ragaszkodás és hűség szeretetében. Névjegye mindig: egyházam és hazám, szülő­földem és hitem volt!” – prédikálta róla Sebestyén Péter atya a temetésen. „Kezdettől fogva szívén viselte nagy püspökünk, Márton Áron ügyét, akinek nevét a főgimnázium viselheti, és neki köszönhetően kapott helyet szobra is a legméltóbb helyen. Nélküle nem volna Szent József kápolna és papi otthon, Segítő Mária Líceum, hargitafürdői Szent István-ház, hármaskereszt a Tolvajos tetőn, és Szent Ágoston-templom sem.”

   Amikor csendben nyugdíjba vonult, Csíkszereda népe észrevette, hogy hiányzik, ő mégis átengedte utódainak a teret, de azért továbbra is aktív maradt. Szülőfalujába vonult vissza a református többségű Nagygalambfalvára és tovább munkálkodott népének, egyházának javára. Felejthetetlen marad számunkra a 440. Csíksomlyói búcsún mondott igehirdetése, amelyet az áldott állapotban lévő anyákról és a születendő gyermekekről, mint népünk és nemzeti megmaradásunk zálogairól mondott.

   Szülőfalujában saját költségén újraöntette az első világháborús emlékműre a turúlmadarat, kopjafát állíttatott a helybéli cserkészetre emlékezve és jószomszédi viszonyt alakított ki a falu református lelkipászto­rával Kányádi György Attilával, Kányádi Sándor unokájával, akivel közösen újjáélesztették a cserkész hagyományt. „Aprócska falusi bibliahétnek indult hét éve a nagygalambfalvi Sátortábor. Ma már ez az egyik legnagyobb vallásos témájú székelyföldi ifjúsági tábor. Kányádi Sándor szülőfalujának határában több mint négyszáz gyermeket táboroztatott a község önkormányzata és a helyi református lelkészi hivatal. A vendégszerető galambfalviak a 140 tagú Szentegyházi Gyermekfilharmóniát is megvendégelték, cserébe különleges koncertélményt kaptak.” – írta ki idén a Galambfalva közösség az intenetes portáljára.

   Ha valaki Nagygalambfalván jár és keresi a katolikus kápolnát, bizony le kell térnie a főútról, s talál egy egyszerű házat, van rajta egy felirat, hogy Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kápolna. Van mellette egy új harangláb, s tetejében egy kis harang, s az esperes, ameddig otthon volt s nem költözött ki a temetőbe, harangozott is vele minden délben, a Nándorfehérvári csata győzelmére, Nemzetünk keresztény jövőjére. A kápolna mellett egy három méteres kereszt, rajta Krisztus töviskoronája, az alatta levő idézet pedig: „Vére árán békét szerzett”, Szent Pál kolosszeiekhez írt levele első fejezetének 12. verse.

   Számomra felejthetetlen marad a vele való találkozás, amelyre 2009-ben került sor. Az Erdélyi Egyházmegye Milléniumi Sematizmusához készítettem a képeket Erdélyszerte, s így jutottam el Nagygalambfalvára is. Fogadott a főesperes úr, kopott reverenda volt rajta. Úgy éreztem magam az egyszerű házban-kápolnában, mintha a szüleimhez értem volna: Haza. Első kijelentése az volt, hogy:

   – Fiam a Jóisten a legnagyobb mókamester a világon!

   S elmesélt egy igaz történetet, melyet egy káplántársától hallott. A fiatal káplánt, a primíciája – első miséje – után hazaengedik a szülőfalujába kéthetes szabadságra. Ahogy leszáll a káplán, a vonatállomáson várja a nővére, egy idősödő vénkisasszony, s elindulnak hazafelé. Az úton, akik meglátják az ifjút, köszöntik:

   – Szervusz Pista! – s ő felel illendően, kezet is fog a férfiakkal. Mire rászól a nővére:

   – Te Pista, há' rajtad a reverenda, te csak a Dícsértessék-re kell visszaköszönj, s a felszentelt kezeidet csak az öregasszonyoknak nyújtsad oda, ha meg akarják csókó'ni.

   Ő azért továbbra is válaszol mindenkinek, le is kezel a férfiakkal, s így hazaérnek. Otthon a nővére:

   – Te Pista, kapd le magadró' a reverendát, s menny az istálóba, hánd ki a ganét a Boris aló'!

   – A felszentelt kezeimmel?

   – Eriggy má', s ne bolondozz!

   Ki is megy az udvarra, s a hátsó utcába meglát egy suhancot, behívja, ad neki 25 lejt és megkéri, hogy hányja ki a ganét. A legény szívesen megteszi, s a végén köszön illedelmesen. Visszamegy a káplán a szülői házba, s kérdi a testvére:

   – Na, kihántad a ganét?

   – Erre járt a Püsök Jani, megkértem, s ő kihányta 25 lejért!

   – Mé' nem mondtad, sze' annyiér' én is kihántam vóna!

   Aztán elmesélte a főesperes Úr, hogy egy gazda nagy duplaszobás házat készített s a két szoba közé egész hosszan középajtót tervezett, de elköltözni készült a faluból s a házát senki nem akarta megvenni, mert nem volt csűrhelye. Így várta a mostani kápolna készen megépülve, csak vakolni kellett. Elmondta, hogy a Jó Atya belőle egy személyben papot s harangozót készített mióta nyugdíjba ment. S végül elmondta a hármaskereszt állítás helyett, – mert azt mindenki úgyis látja a Tolvajos tetőn, – a református kereszt állításának történetét. A prezsbitérium ellengyűlést szervezett a keresztállításra, pedig ő akkor már a tiszteletessel jóba volt, s a keresztállítás ügyét is megbeszélték. Végül nagynehezen de megszületett a béke:

   – Menjen s nézze meg, itt van a Kereszt-dombon, a falu határába, a Keresztúr felé eső kijárat után balkéz felől.

   Ha valaki keresi, a „református-keresztet” a Nagy-Küküllő mentén, Nagygalamb falva határában van, ott áll már tíz éve. Nem úgy ismerten és zordan mint az Egyeskő, csak úgy csendesebben mint a Lóhavas-sarka. Nem olyan ismerősen, mint Márton Áron püspök, csak olyan halkszavúan, mint Borbély Gábor főesperes, akinek a sírján csak az áll, hogy: „áldozópap”. Nem vastag, s csak embermagasságú, de írása annál különösebb, mert békét hirdet. Függőlegesen ez van ráírva: Nagygalambfalva, középen egy fehér galamb, vagy talán a Szentlélek ábrázolása, az alján évszámok: 1332 – Nagygalambfalva első említése a pápai tizedjegyzékben, 1456 – a nándorfehérvári győzelem éve, 1848-1849 – a magyar Szabadságharc éve, 1956 – a magyar Forradalom éve, 1989 – a Rendszerváltás éve, 2006 – a kereszt állításának éve, vízszintesen pedig csak ennyit ír: Békesség Istentől!

Bíró Ernő, – Kolozsvár, – 2016. július 20.