(részlet a Búvópatak, avagy hamu alatt izzik a zsarát című regényből – megrendelhető: undergroundbolt.hu)

Megérkezett a király a szállásra. Csak testőrei kisérték és a nádor. A testőrök csapata szép száll, válogatott daliákból állott, Bese[1] nemzetségéből. Örömest táncoltatták remek paripáikat, és fitoktatták lovagló tudományukat. Viseletük vállukat fedő kacagány, rangjuk szerinti nemes prémből, és bőrveretes mellényből készült; varkocsba fonott hajuk hátul kilógott a bivalybőr sisak alól. Karjuk szabadon maradt, hogy fegyverfogásukat ne akadályozza. Fegyvereik csupán íjat, vashegyű pikát és görbe kardot tettek ki. Erejük, gyorsaságuk, vadságuk helyettesített minden más fegyvert, hadi eszközt. Királyukért tűzbe mentek volna!

A délceg, fiatal király kitűnt közülük.

- Keresztelőre jöttünk! – kiáltotta László, a kunok ura, aki negyedik ezen a néven, a magyar trónon. – Papot is hoztunk. Meg akarom a fiamat kereszteltetni Krisztus nevében!  - kiáltotta nagy hangon.

A lováról le sem szállva intézkedett.

A kisdedet anyja karján elébe hozták. Ekkor szökött le csak a nyeregből, és széles mosollyal az arcán átvette gyermekét.

Hozták a papot is. Barna darócköpenye, csuhája alig különbözött a puszta barna homokjától. Ügyesen beleolvadt környezetébe, nem tűnt ki, nem tündökölt, nem kérkedett, csak ott volt, ahol lennie kellett. A páter az egyszerű nép fiai közül került ki, igénytelen egyszerűséget megtartotta, sohasem feledve el, honnan jött és hova tartozik. A nép nyelvén beszélve hirdette Isten igéit a félpogány kunok és más ide-oda vándorlók között.

A kun nyelvet elsajátítva könnyen beszélgethetett a gyermekekkel, szolgákkal, asszonyokkal és megtanította nekik anyanyelvükön a Miatyánkot - Bezen attamaz[2]…

 Először László gyermekét keresztelték meg, belemerítve a folyó vizébe, ezzel emlékezve a Jordánban történt keresztelőre, mely ezerháromszáz éve esett meg.

- László fia Tihamér, keresztellek én téged… - mondta fennhangon a pap a megszabott minta szerinti szavakat.

- Ámen! – mondta rá László.

Utána a nádor következett. Kicsit szabódott, de aztán mégis bement a vízbe. A csuhás háromszor nyomta a víz alá a fejét, mialatt az Írás szavait idézte: „és megkeresztelkedének az Úr Jézus nevében”. A nádor kijött a folyóból és fennhangon kiáltotta, hogy a körülállók jól hallhassák:

- Megkeresztelkedtem az Úr Jézus nevében!

Utána sorra mentek a kunok, harcosok, pásztorok, asszonyok, gyerekek közöttük Jos-bola is, és kijőve a vízből, hangosan ismételték a nádor szavait, hogy zengett a határ.

- Kiengeszteltük a kőházak híveit! – jegyezte meg László, mikor a szertartás után visszahúzódott feleségévek és kicsi fiával a sátrába. Csak ők hárman – akár az a szegény, űzött, üldözött család az istállóban. A kevély, büszke nagyúr most éppen olyan űzött, üldözött volt. Az ország hatalmasságai, a bárók, főpapok gyűlölték és félték, elveszejtésén munkáltak. Országa, népe sorsának súlyát hordozta hátán. Gyermeke jövője is aggasztotta, aki király fiaként hercegnek született, aki nagy lehetőségek és nagy bukások várományosa.

- Az Örök Kék Ég vigyázzon rá! – fohászkodott ősei módján Baján, megérezve László súlyos gondolatait.

[1] jelentése: karvaly, kánya

[2] A Kun-Miatyánk kezdő szavai