Hiába sütött aznap reggel hétágra a nap, és hiába sertepertéltek már nyitás előtt szomjas atyafiak az Aranysárkány küszöbén, Puszi úr gondolatai egészen másfelé kalandoztak. Keze szórakozottan törölgette ragyogóra a poharakat, és bár fényesen kacsintott felé a sörcsap rézkarmantyúja, édes maláta illatot eregetve maga körül, ő gondjaiba mélyedve akkor sem eszmélt, mikor régen látott cimborája, Kornweis úr telepedett le a pulthoz.

Kornweis úr testvérbátyja temetkezési vállalkozó volt, ő maga régebben képkeretező kis műhelyéből tartotta fenn magát, lévén agglegény és talán ennek is köszönhette, hogy a háborúban, idejében hírét véve a másvallásúakat fenyegető vészről, sikerült meghúznia magát házvezetőnője padlásán kialakított kamrácskában, s egyben túlélnie azt, ami bátyját és egész családját elpusztította.                                                                                                                          Kis időbe került, mire a háború után Kornweis úr megszokta és kénytelen kelletlen elfogadta az új rendszer diktálta feltételeket. Tiéd az ország, magadnak építed, harsogták vérvörös betűk a plakátokon, csak éppen Kornweis úrnak nem adatott több lehetőség, hogy építsen bármit is, mert kis boltját, amiben olyan otthonosan keveredett a terpentin, a lakkok és a macskahúgy szaga, elsők között államosították. Egészen véletlenül Nagy elvtársnő, a helyi pártszervezet oszlopos tagjának a felesége látott benne fantáziát, és hozzácsapva a szomszédos kis kalapboltot, megnyitották a fodrászszövetkezet egyes számú üzletét. Nagy elvtárs felesége a háború előtt hajmosó kislány volt, szakmabeli tehát, ezért gyorsan megtették az elvtársnőt a fodrászszövetkezet elnökének.

Kornweis úr egzisztencia nélkül maradt, mint oly sokan akkoriban, de minek vannak a jó barátok, ha nem azért, hogy ilyenkor segítsenek egymáson, nem igaz?

Így történt, hogy Kornweis új karriert építhetett, mármint a helyi fatelep raktárosa, s ebbe a pozícióba nem más segítette, mint Puszi úr, kinek segítőkészsége a háború alatt és után közismert volt.                                                                                                                                        Ő bújtatta annak idején, a kocsma padlásán Szedlacsek Pepit, aki a nyilas pártház mindenese volt, és Salamon urat, akit őrült eszmék késztettek bujdosásra. Az aranyszívű Hankó Malvina, a söntés tündére, bőkezűen gondoskodott az urak kényelméről, s kényeztetésének meg is volt az eredménye, mert miután Szedlacsek úr nyugatra szökött, Salamon úr meg Palesztinába, Hankó Malvina egy kisfiúnak meg egy kislánynak adott életet, ám ő maga sajnálatos módon nem élte túl az ikrek világra jöttét.

Az árvákat Puszi úr nevelte nagy-nagy szeretetben, s most éppen azon törte szegény fejét, miként lehetne megkereszteltetni Julcsikát és Karcsikát ezekben a hívő ember számára igazán nem könnyű időkben, amikor nem, hogy keresztszülőt lehetetlenség találni, hanem a pap is ódzkodik a szentségek kiszolgáltatásától.                                                                                              Na, szerencsére nem mindegyik, mert a közelben lévő, Szent Lászlónak szentelt templom papja, Dászkál tisztelendő atya, elvállalta a szertartást. Ő volt az, aki a haldokló Hankó Malvina számára is biztosította az üdvözülést, feloldozván a szerencsétlen teremtést vélt és valós bűnei súlya alól és ugyancsak az ő öreg házvezetőnője volt az, aki vállalta, hogy a kicsik gondozásába besegít még az elején. Bizony, házhoz járt Nénnyuka jó darabig, mert Puszi úr fogadalmához híven, mit a haldokló anya ágyánál tett, egy percre sem engedte el maga mellől a kicsiket.

Cseperedtek azok szépen, ám egyik este, mikor Puszi úr esti imádságra kulcsolta kezeiket, csak mellbe vágta a gondolat, hisz ezek az árvák meg sincsenek keresztelve! A felszabadulás utáni hónapok zűrzavarában, annyi váratlan és szomorú esemény közepette egészen megfeledkezett róla! Döbbenete csak pár percig tartott, azon túl lázasan törte a fejét, mit lehetne tenni a keresztelő érdekében.

Ahhoz kétség sem férhetett, hogy a gyermekek anyjuk után római katolikus hitben nevelkednek, ám a helyzet még annál is komplikáltabb volt, semmint gondolta. Óvatosan körbejárva a város templomait, szomorúan tapasztalta, legtöbb helyen mereven elzárkóznak a kérés teljesítésétől, volt, hogy a templomot féltette a várható atrocitástól az atya, volt, ahol az életét.

Dászkál atya rövidlátó szeme azonnal felszikrázott a szemüveg vastag lencséje mögött, a kérés hallatán, és rögvest eszébe jutottak hitének vértanúi és mártírjai. Kihúzva zömök, pocakos alakját, vastag állát előrefeszítve szó nélkül megrázta Puszi úr kezét. Szavak nélküli szövetség kötetett ott, az isten házában.                                                                                                            Csak a kivitelezés, az jelentett hallatlan gondot. Ugyanis az atya kicsiny ám szívós nyája körében megjelent a farkas, Márton Dávid személyében.

Zsebtolvajként kezdte a pályafutását Márton Dávid, ám mire a háború végén kiszabadult a börtönből, már előbbre lépett a ranglétrán és kasszafúróként debütált. Volna. Ám valami hiányzott belőle, ami még a kasszafúrás „mesterségbeli” tudásának gyakorlásához is alapvetően szükséges, az alázat, és a tudás. A tudás még meglett volna, elvégre minden megtanulható, ám az alázat meg a betyárbecsület végképp hiányzott, ezért feldobta társát, bízva abban, hogy a rendőr elvtársak cserébe elnézik kisebb stiklijeit.

Nem így történt, aztán egyik nap ott találta magát a rendőrkapitány asztalánál, füle, szeme égett a pofonoktól és épp aláírt egy papírt, amin vállalta, hogy beépülve a klerikális reakció soraiba, rendszeresen informálja összekötő tisztjét a templomban és a hívek között történő eseményekről.

Templomszolga lett Márton Dávid, a Szent László templomban, s egy idő múlva már lelkesen dézsmálta a misebort meg a perselyt, és hasonló lelkesedéssel vitte a híreket miséről, papról, hívekről. Óvatlan volt és önhitt, egy hónap múlva az egész gyülekezet tudta, áruló férkőzött soraikba, kit háta mögött csak Júdásnak hívtak. Márton Dávid személye jelentette tehát a legnagyobb gondot Dászkál atya számára, ám ez is megoldódni látszott.

Egyik este ugyanis, bár szigorúan csak zárás után, Dászkál atya besurrant az Aranysárkányba és komoly megbeszélésbe merültek a ragyogóra pucolt sárgaréz pultnál. Csak négyen voltak, Puszi úr, Dászkál atya, meg a két keresztszülő, Nénnyuka és Kornweis úr. A petróleumlámpa fénye sejtelmes arabeszkeket rajzolt a falra, s ők négyen az őskeresztények sötét katakombáit képzelték maguk köré.

A megbeszélést tett követte. Egy vasárnap, kora reggel, még nyitás előtt Dászkál atya köpcös kis alakja kopogtatott be az ajtón, aztán Nénnyuka érkezett szokatlanul ünnepélyes öltözetben, angol kiskosztümje naftalintól illatozott, kis fonnyadt nyakán a keményített csipkegallér alatt szerény gyöngysor bújt meg, diónyi kontyát teknőcfésű szorította. Majd Kornweis úr is befutott, kissé lihegve, bepárásodott szemüveggel, szokatlanul hosszú felöltőben. Mikor mind együtt voltak, Puszi úr lépett be, nyakán szorosra gombolva az ünnepi ing, egyik karján a frissen mosdatott, masnis Julcsika, másik karján, félig nyakába csimpaszkodva az angyalfürtű Karcsika. Csend volt. Mint a templomban. Aztán papi ornátusában Dászkál atya lépett elő, szépen elrendezgette megszentelt kellékeit a fényesre pucolt pulton, majd kezdetét vette a szertartás, a maga ünnepélyes ritmusában. Kérdések és válaszok keringtek a maláta szagú csendben, s csak a gyermekek szepegése hallatszott, amint az atya szentelt vízzel megöntözte fejecskéjüket. Julianna, suttogta Nénnyuka, majd öreges mozdulattal felcsatolta gyöngysorát a kicsiny nyakra. Károly, dörmögte Kornweis úr, és nehézkésen egy aranypénzt dugott a kisfiú markába. Sok szó nem esett, hullottak a megszentelt cseppek, és Kornweis úr suttogta a héber áldás szavait.

Odébb egy komlóillattól megittasodott légy járta mámoros táncát az ablaküvegen.