Harag. Az is csak akkor jelenik meg bennünk, ha mások által elindítva, keresztezi mindennapjainkat. Miért szeretünk a haragra reagálni? Vagy csak egyszerűen megérint minket mert erre képesek vagyunk felfigyelni? Ha jobban odafigyelünk hírekre, emberekre, bizony sok-sok oktalan haragot látunk. Nem alaptalan. Oktalan haragot látunk mindenfele. Haragot, mely minket is képvisel, mert ugye mennyire elnyomottaknak éreznénk magunkat, ha nem éreznénk együtt egyesek kitöréseivel? Azonosulunk vele. Azonosulunk mert úgy programoztuk szívünket, hogy a szeretetet ha lehet, tartsuk meg magunknak s mint heves védekezés, mint azonosuló mártírok, félelmeinket táplálva így éljük meg közösségi egónkat.

Vajon milyenek lennénk, önmagunkban? Milyen lenne az, ha nem akarnánk másnak megfelelni. Lázadók lennénk akkor is? Saját kényelmünkben elhelyezkedve, hogyan írnánk le azt a szót, hogy biztonság. Ismernénk-e ezt a szót? Saját kényelmünkbe elhelyezkedve, mennyire ismernénk fel egy másik lény egzisztenciáját? Megtanultuk, ha félünk, akkor a félelem jelszavára olyanokká válhatunk mint azok kik felénk ezt küldték, beszédeikkel, cselekedeteikkel, tetteikkel, nézéseikkel.

A tekintet. Minden szándékos tekintet színjáték. Vagy megfelelési vagy elkülönülési jelet próbálunk az arcunkra vetíteni, akarattal, tudatosan. Vajon, milyen lenne a világ, ha mindenki arca egyforma lenne és mozdulatlan? Vajon rajonganánk-e túlzottan valakiért, felénk küldött érzések hiányában? És vajon milyen lenne akkor, ha képesek lennénk valakire tekintve, átvenni az ő mimikáját, nézését. És az ő arca is változna a mienk szerint. Akkor vajon milyen lenne az, ha mindkét nézésből, kialakulna egy őszinte, közös tudatosság. Mennyire őszintén hajlanánk meg egymás felé és mennénk tovább, tanulva. Jobbá téve. Szeretetből. Megteremtve egy olyan valóságot, Milyen lenne az, ha egymással szembeállva képesek lennénk leegyszerűsíteni az extrém érzelmeket, egyszerűen bocsátani, érzéseket törölni. Mert felismernénk a másik felénk fordított arcon azt, amivel mi túloztunk. Egy egységes gondolatot vinnénk tovább arcunkon, mely ugyanaz mint a másé, de a másé is megegyezik a miékkel. Mely hitet erősítve lebontana minden ítélkezést, programozást. Melyet csak akkor ismernénk fel, ha a másikkal szembeállunk. Mely csak addig volt torz, míg egy harmadik egó azt nekünk sugallta. Egy harmadik egó, mely sem a másikat, sem téged nem ismert valójában és soha nem fordult még veletek szemben.

Mi lenne ha az emberek egymással szemben, felismernék, hol tévedtek. És egyszerűen eltörülnék a téves érzelmeket, míg semmi sem maradna, csak a tiszta szeretet.

Talán azért ismétli önmagát a történelem, mert soha nem tanuljuk meg a leckét. Mert úgy gondoljuk, egy másik lélek másképp gondolja. És megjelenik az, hogy ez rossz vagy az jó. Így teremtünk meg egy hamis valóságot, melyben a rosszabbik kivetülésére épített félelem fogja irányítani egy másikkal folytatott viszonyt. Pedig az amit mi akkor rosszként ismerünk el, az csak mibennünk létezik s a mi félelmeinkből táplálkozik.

Azt mondom, nem létezik rossz. És nem létezik jó. Egyensúly létezik. Csak. Egyedül, egyensúly. Ha valaki „rosszat” tesz, eltúlozza, felerősítve kivetíti gondolatati a jelenben, melyek valóságosságát a kivetített jövőből mintázza. Saját félelmét, kiépített fejleményeit teremti meg valósággá. És van ki megalázkodva, ugyancsak félve egy ellentétes helyzettől, túlzásba viszi a harmonikus állapotot, felhalmozva azt, megzavarva az egyensúlyt. És – azt – hiszi - ”jól” - cselekedett. Az, ki „rosszat” tett, pedig vallja: helyesen cselekedett. Mindenik esetben, helyesnek tűnik az egyén szemszögéből. Egy harmadik személy elvei szerint, a két cselekedet, úgy követendő is lehet, avagy túlzottnak is tekinthető.

Soha nem lesz béke, ha csak egyetlen kis ellenségeskedésre is reagálni fogunk. Soha nem tanul meg szeretni az, ki valamiért, valakire haragszik. Nem született haraggal a szívébe, senki sem. Átvette. Átvette valakitől, kivel egy másik okból interakcióba lépett volt. Valójában itt az történt, hogy valakire, valamiért nem szeretettel reagált, hanem csak egyszerűen elzárta a szeretetet az irányba. Vajon létezik-e a félelem? Vajon nem-e csak egy szeretethiányos állapot a félelem? Melyre testünk, lelkünk irányítása által, elzárkózással anyagcsere felborulással, biokémiai elváltozással reagál le. Létrehozva betegséget, aggodalmat, agresszivitást, érzékenységet, allergiát.

Félelem. Az mikor valamivel vagy valamiben kapcsolatosan megszüntetjük a szeretetet. Mikor nem hiszünk a másiknak. Mikor nem akarjuk „elhinni”, hogy nincsen baj. Minden félelmünkhöz egyéni módon teremtünk baj-formát. Képzeletünkben, egyszerűen megteremjük az addig nem létező bajt.

És arra reagálunk. Kimozdítva sok mindent az egyensúlyból.

Mert mi a félelem, ha nem más mint, hitünk mértékegysége. Pedig az igazság, a valódi, élethű igazság képes felszabadítani minden félelmünkből. Az élethű valóságban, nem lenne mitől félni.

Hol tart most az emberiség? Miért teremtjük a jövőt: a múltból? Miért nem él mindenki békességben a másikkal? Vezet ez valahová? Szeretetbe még senki nem halt bele idő előtt. Ne túlozzunk el semmit. Csak szeressük egymást.