Az édesanyám esti mese világába éltem, és a gazdag gyermeki fantáziám mindég magával ragadott már a mesék kezdetén. Jó anyám nagyon sok mesét tudott, és szépen, kiszínezve, megfelelő hangnembe mondta el, sokszor se, vége se hossza, az elkezdett mesének. A hideget, meleget is úgy el tudta mondani, hogy én beleéltem magam, és sokszor fázósan a takarót magam köré csavartam, vagy pühődöztem a nem érzett de átélt melegtől. A mese főszereplői is nagy befolyással voltak rám, hisz a nagy udvari játékainkba, másnap igyekeztem bevinni a mese hősök szerepkörét.

             Reggelenként többször is kérleltem édesanyám, hogy mesélné tovább a nem befejezett tegnap esti mesét, de ő csak mosolygott és türelemre intett, hogy majd mindent a maga idejében. Többször előfordult, hogy én fejeztem be az előző esti mesét, kitalálva a történet végét, csak, hogy egy újabb mesét hallhassak.

         Az egyik esti mesének, a fő hősei a kis manók voltak, akik sok kincset találtak bányájuk mélyén, amit eladtak, és annak az árából, palotát építettek majd éltek gondtalanul, boldogan, amíg meg nem haltak. Hát ez szeget ütött a fejembe!

            Másnap vasárnap lévén, ahogyan megébredtem sietve reggeliztem, és játszani kérezkedtem ki a nagy udvarra. A játszópajtások még sehol se voltak, de én ennek örvendtem, mert fogtam a kis lapátom és a kertvégébe osontam ahol találomra szorgosan neki álltam ásni. Kincskeresésbe fogtam. Gondoltam, hogy ha a manóknak sikerült nekem miért is ne lenne szerencsém.

            A kerti talaj elég laza volt ahol én buzgólkodtam, a gödör, ahogyan mélyült úgy szinte szélesedett is. Közbe - közbe be - beomlott a gödör széle, hól magától a laza föld szerkezete miatt, hol az én ügyetlenségem folytán. Föld az volt elég! Kezdetbe kavicsokat, meg egy rozsdás nagy szöget kaptam, amit már biztatásnak vettem. Közbe a tenyerem is el kezdett bizseregni, pirosodni, égni. Ahogyan mélyült a gödör, a fantáziám is beindult, ami kétkedéssel párosult. Hát, ha nem kapom meg a kincset? Na akkor addig ások, amíg a föld másik felére ki nem érek, és körülnézek, hogy ott mi is van. Lassan a kert és málnabokrok árnyéka is meg kurtúlt, a nap is már melegebben kezdett sütni. A testemet meg kiverte az igyekezet vize, és a homlok vizemet is sűrűbben kellet, töröljem, mert hanem befojt a szemembe a sós izzadság és igen csak kellett, pislogjak, hogy a sós víz kellemetlen szúrása megszűnjön, a szemembe.

           A játszópajtások is megjelentek az udvaron, de engem nem volt, ahogy lássanak, mert a málnabokrok eltakartak, és a gödör mélye is derék magasságba elnyelte testemet. Most már a gyakrabban visszapörgő földet is még egyszer kikellet, lapátoljam, és ezért-e vagy a gyakoribb pihenésért, nagy kiábrándulásomra, már nem haladtam olyan gyorsan, mint kezdet kezdetén. Közben biztatgattam magam, és reméltem, hogy valamit, a föld rögökön kívül csak kifordít a lapátom.

             Buzgolkodásom édesanyám hívó szava szakította félbe. Észre se is vettem az idő múlását és eljött a tízóraizás ideje. Vegyes érzelmekkel bújtam elő a kert mélyéről, hisz az eddigi munkámnak semmi megfogható eredménye se volt, csak egy derékig érő mély gödör.

            Édesanyám amilyent meglátott, faggatásra vett:

          - Hól voltál, ugyan bíz’, hisz még a hangodat se halottam a többi gyerek kiabálásába? Csak nincs valami bajod, nem - e vagy beteg? Fáj-e valahol? Közbe kezét a homlokomra tette, ami biz sütött, a munka hevétől, attól lett oly melegem.

         - Te fiam lázas vagy! Látom, hogy a szemeid is olyan furcsán csillognak! Egyél, és majd lázat kell mérnünk.

           Hát még ez hiányzott nekem, gondoltam én magamba. Lám, a kincskereső munkám hamar befellegzik. A zsíros kenyeret a szokottnál is tovább majszoltam, remélve hátha nem lesz lázmérés, édesanyám bele felejt, hisz a fuszulykapucolás, válogatásból fel se emelte a fejét.

           Hát biz’ neki hátul is volt szeme, amit sokszor mondogatott is nekem, mert amilyent ki akartam osonni az ajtón csak rám szólt.

          - Ugye a lázmérőért mész?

          Igen, mormoltam kelletlenül, és irányt változtatva az éjjeli szekrény fiókjánál kötöttem ki ahol a lázmérőt tartottuk.

          Akár hányszor a lázmérő használatára kerül sor, mindég nagy tiszteletet viseltem feléje, hisz egy nagyon szép fém dobozba volt eltéve, és valahogy örökké, felfedte, hogy beteg vagyok és én ágyba kellett, bújjak, amit az anyai szerető gondoskodás követett. Most már semmi képen se szerettem volna csak úgy pihenjek az ágyamba.

          A tenyerem piros volt és fehér tetejű hólyagok is kezdtek megjelenni, az ujjaim tövébe.

          Édesanyám kivette a lázmérőt a kezemből és biztos mai biztos alapon, jól lerázta, hogy az előző lázmérő higanyoszlopa eltűnjön. Közben a homlokomra tette a kezét, és csodálkozva állapította meg:

        - Csudamód lehűlt a homlokod, mondta édesanyám, de azért már húzta is fel az ingemet, maga elé motyogva:

         - Nem értem az egészet, lázat azért mérünk, mert ami biztos az, biztos, és már be is dugta a lázmérő fényes felét a honom alá.

       - Aztán jól szorítsad, a honod alá, hogy ki ne essen, de vigyáz, el ne törd, mert csak ez az egy van, és öregebb, mint én.

          Meg se is moccantam a széken, ahová édesanyám leültetett, hogy közbe - közbe rám nézve figyelt, hogy nem - e teszek valami turpisságot, mert már ilyen kicsi koromba nagyon forgott az eszem, jóra, rosszra, vagy fordítva. Én már kezdtem megunni az üldögélést, közben azon járt az eszem, hogy vajon a játszó pajtások nem- e fedezték fel a kincskereső gödröm, és ha ők tovább ássák, akkor a kincset ők kapják meg, nem én. Hát kérleltem is édesanyám, hogy nézné meg a lázmérőt, mit mutat.

     - Ugyan biz’ milyen sürgős dolgod akadt, hogy nem tudsz veszteg ülni egy fertájnyi időt? Majd kissé aggodalmasan nyúlt a hónom alatt lévő lázmérő után. Forgatta, nézte de mindkettőnk nagy megelégedésére, nem mutatott lázat a szerkentyű. Édesanyám csóválva a fejét azért még egyszer a homlokomra tette a kezét, amelyik már nem volt oly forró.

      - Mehetsz, így édesanyám de a napon ne üljél, mert még napszúrást kapsz. Hát ahová én igyekeztem ott igazán nem a nap uralkodott. Lassan óvatosan a kerti illemhely felé osontam, hogy a pajtások ne vegyenek észre, és már csak a lecsúszott kertdeszkán kellett átbújjak és ott voltam a kincskereső gödrömnél. Amíg távol voltam nem lett az, mélyebb csak a szélénél száradt meg kissé a frissen kihányt nedves föld.

        - A lapát nyelét kézbe véve, fájdalmat éreztem a tenyerembe. A megduzzadt fehér hólyagocskák viselték magukat, ráadásul a gödörbe guggolva se volt kényelmes.

        - A lelkesedésem megtört de azért még mindég hittem a mesébe. A jobb kezem már annyira sajgott, hogy a balba vettem át a lapátot, és most már csak úgy balogoltam a földet kifelé a gödörből. Ha valaki meglátta volna eme ügyködésem, még meg is sajnált volna a szerencsétlenkedésemért.

         - Lassan délre járt az idő, a gödröm már szinte mellig ért, de még egy kődarab se került elő, csak a föld színe változott meg, és mintha ragacsosabbá vált volna, mert a lapáthoz igen csak kezdett ragaszkodni. A fáradság és a reménytelenség lassan eluralkodott a testemen. Kezdtem magammal alkudozni, ugyan akkor biztatni is, hogy na még 5 szőr 10 lapáttal ki dobok, hátha, találok valamit.

         Ráadásul, ahogyan lehajoltam a gödörbe, majd guggolva ástam, lapátoltam a földet, a hátam vagy a fejem búbja fel álltamba hozzá- hozzá ért a gödör oldalához, aminek az eredménye, egy sáros maszatos emberpalánta lett, hisz az egész testemet ellepő verejtékre a ráhulló puha föld sárrá alakult, amit én vakarózás közben még jobban elkentem magamon.

       A magammal kialkudott 5 x 10 lapátolásnak már a vége felé jártam, amikor a lapát éle megcsikordult, a lapátot gyorsan félre téve, most a kezemmel kezdtem kaparni a földet. Nem számít mit, de végre már valamit kaptam, ujjongtam magamba, és nemsokára egy lópatkót kapartam ki a gödör aljából. Ez a lelet új erőt adott, és már a tenyerembe lévő hólyagocskák, amelyek közül kettő vizet eresztett, azok se fájtak oly nagyon. A fellazított földet, ahogyan ki- lapátoltam, egy újabb csudaság került elő, amit két ujjal megfogtam, hisz egy vékony hajlékony drótszerűségnek látszott, és próbáltam a földből kihúzni de nem sikerült. Kezdtem körülötte ásni, lazítani a földet, és a vékony valami az csak növekedett és egy vékony láncé változott. A lánc másik vége csak nem akart elő bújni a földből, pedig a láncból már több mint egy jó arasznyit tartottam a kezembe. Vajon mekkora lehet? Motoszkált a fejembe. Erősebben kezdtem húzni a marokra fogott láncot, és lám a fellazított föld engedett. A lánc hossza növekedett, ahogyan húzni kezdtem a láncot, és végül előbukkant a vége is, amin egy kerek valami fityeget. Nem sokat kellett vizsgáljam, hogy mit is találtam, hisz édesapámnak is volt zseb órája és ez nagyon hasonlított rá csak nagyobb és vastagabb volt. Megtisztítottam a rá rakodott homokos földtől és fülemhez tartottam, hogy ketyeg-e. Hát csöndbe volt a lelkem, de a szívem annál jobban kalapált. Kincset találtam! Ebből ugyan házat magunknak nem építhetünk, de most nekem is lesz órám, mint édesapámnak, na meg a játszópajtások tőlem kérdezik majd meg, hány óra van? És bizonyára irigyem is lesz ebből kifolyólag.

    Lassan elindultam, a lakásunk felé. Édesanyám amilyent meglátott, már mindjárt kérdezett is

   - Hól voltál egész délelőtt, hogy nem láttalak az udvaron? Mit csináltál magaddal? Miért vagy olyan sáros, maszatos? Megint tüzel a homlokod, csurom vizes a fejed! Milyen rosszba sántikálsz?

Én válasz helyett a talált zsebórát nyújtom feléje,a hosszan lelógó lánccal.

Hát ez egy férfi zsebóra, állapította meg édesanyám, és mindjárt rá kérdezett:

    - Honnan van? Hól találtad?

      - Most rajtam volt a sor, hogy töviről hegyire elmeséljek mindent. Amikor elhallgattam, édesanyám meg jegyezte.

      - Én balga, a meséimmel még bajt hozok a fejünkre. Hól van az a gödör? Jó, hogy még nem, duvadt rád. Na gyere, mutasd meg nekem.

- Kelletlen de mentem édesanyám mellet a kert végébe, ahol a kincskereső gödröm tátongó szájjal várt, na meg a rozsdás ló patkó, amit előzőleg kaptam meg.

      - Nem értem, te tudtad, hogy itt van az óra? Tényleg itt találtad? Mond meg az igazat fiam, hogy tudjam. Én mit is mondhattam volna, inkább mutattam a két tenyerem, amelyen már a hólyagok meg sokszorozódtak és egyesek jól meg kövéredtek, mások meg kipukkadtak.

        - Na, te jól elintézted magadat, fiam, fogd a lapátodat, ebből ennyi elég, többé ide vissza ne gyere ásni, adta ki az ukászt édesanyám.

       Ahogyan visszatértünk a lakásba, én megmosakodtam, addig édesanyám egy nedves ronggyal tisztára törölte az órát meg a láncot, és hálából úgy az óra, mint a lánc megfehéredett és egy-egy helyt még meg is csillant a nap fényébe, mintha meg köszönték volna, hogy újra emberek közé, a napfényre kerültek.

         Alig vettem fel a tiszta száraz majót, édesapám is meg érkezett. Mindjárt édesanyám első dolga volt, hogy az órát megmutassa neki.

       - Ugyan biz’ honnan van? Kérdezte édesapám, és a feleletet meg se várva folytatta

       - Ez biz’ egy értékes óra, hisz a lánca ás az óra is ezüstből, van azért nem rozsdásodott meg, és hogy dupla fedele van az órának, lehet, hogy még az óra is müködik.

         Miközben mi az órával voltunk elfoglalva észre se is vettük, hogy Molnár néni, a házinénink jött be a nyitott ajtón, és ő is kíváncsian szemléli az órát, majd meg jegyzi:

         -A férjemnek is pont ilyen órája volt, de sok évvel ezelőtt eltűnt, nem tudjuk hová lett.

        - Hát ezt az órát a fiam kapta meg, ő ásott egy gödröt a kert végébe, mert az este egy kincses mesét mondtam neki és gondolta, hogy majd ő is kincset fog kapni, ha ásni kezd. Egész nap elvolt, tűnve a szemem elől, és nem sokkal ezelőtt, ahogyan beállított, úgy nézett ki, mint egy kis ördög, össze volt keveredve a földel, és a két kezét is jól elintézte.

        - Fogd az órád és menj játszani, csak össze ne törd az órát, szólt rám édesanyám. Engem nem kellett kétszer biztatni, egyenesen a játszópajtásoknál álltam meg.

        - Hát te hól voltál egész nap? Szegződött nekem a kérdés, de már észrevették a zsebórát, meg a hosszú vékony láncot, amit feléjük nyújtottam.

           Most már nem volt mit titkolózni, egy szuszra mindent elmondtam nekik. Na de az óra, hogy nem ketyegett, és nem mutatta az időt, nagy sikerem nem volt vele. Természetesen a kincskereső gödröt is meg kellett mutassam.

         Szürkületkor, ahogy hazamentem, vendég volt a háznál. A házigazdánk, Molnár bácsi tette tiszteletét. Amikor beléptem a szobába, édesapám éppen hellyel kínálta. Sokkal idősebb volt, mint szüleim.

          - Ugyan nem járok én a maguk portájára oly gyakran, kezdte a mondókáját Molnár bácsi, de feleségem mondá, hogy a fiuk egy gödröt ásott a minap a kertvégébe és ott talált egy zsebórát láncostul. Megszabadna-e néznem azt a bizonyosat?

        Á zsebembe lapuló kincsem, kivettem és átadtam a nagy bajuszú kerekes mesternek.

        Megforgatta az ujjai között az órát, egyet, kettőt hümmentet neki és mind, ha az övé lett volna, egy megszokott mozdulattal pattintotta fel az óra fém fedelét. A láncot is szemügyre vette, majd megjegyezte:

      - A lánc el van szakadva, de az óra az még jó lehet, majd egy órás megmondja, hogy ki lehet-e tisztítani? Érdemes- e vele foglalkozni? Lesz-e még időmérő belőle?

        Én már alig vártam, hogy megint visszakerüljön hozzám az óra, melynek láncát Molnár bácsi újai közt átpergette. Az óra fedelét visszapattintotta és az óra lánc nagyobbik felt megfogva, az órát a magasba emelte, majd a másik kezével megfogta a kezem, és a lógó órát tenyerembe engedve, megjegyezte:

        - Ez az óra az enyémé volt. Semmi kétség felőle. Évekkel ezelőtt veszett el, így tudja a feleségem. Tudnilik szégyeltem neki bevallani, hogy dógom végeztével ejtettem bele a pöcegödörbe. Próbáltam is ki venni de sikertelenül. Majd mikor a gödör betelt, és a fa bódét az ülőkével át tettük egy másik ásott gödör fölé, gondoltam, hogy meg kerestetem a cigánnyal, de letettem róla, hisz biztosan tönkre ment már, mert ha jól emlékszem, több mint 34 éve klotyant bele a trutyiba. Hát tönkre nem ment, amint azt látom, viszont te kisfiam azt a pöcegödröt ástad ki, ahová oly régen az órámat bele - ejtém.

            - Na ezt te jól ki fogtad kincskereső kicsi fiam!- szólalt meg édesanyám, egészen elváltozott hangon.

         - Akkor most nekem nem lesz órám?  Kérdeztem, sírósra görbült szájjal.

 Molnár bácsi kezét a fejemre tette, és húsos vastag ujjaival dobolni kezdett rajta, és mint ha minden szavának nyomatékot akarna adni, kijelentette:

          - Az óra az enyém, de ha te nem találod meg akkor soha se is, láttam volna viszont, ezért én neked adom, légy boldog vele, legalább emlékezni fogsz rám. Ugyan lehet, hogy ez az óra már többé soha se lesz jó, de az óra lapján lévő római számokat azért róla megtanulhatod, na meg a mánúsokat is lehet csavargatni és az óra állását állítgatni, és így megtanulhatod, hogy mikor hányat mutat egy jó óra.

           Az elindult könnycsepp patakot az arcomra maszatoltam, amíg Molnár bácsi beszélt, de a maszat alatta a gyermeki öröm rózsája már ki fakadt, hisz a talált kincs, a nagy ezüst zsebóra láncostól az enyém!

           Édesanyám oldalra lépett, és sűrűn bólogatni kezdett felém. Megértettem.  Molnár bácsi elé álltam, és megköszöntem, hogy a megtalált órája nálam maradhatott, nekem adta. Az órát, a kincsemet, két tenyerem közé fogtam a hólyagok társaságába, amelyeknek sajgását a hűs óra fém része kissé enyhítette.

           Minden jó, ha a vége jó. Lám mint a mesében, ez a kis gyerekkori történet is jól végződött, számomra. A következő héten, édesapával együtt vittük el az órát a javítóba, ahol az órásmester miután megnézte, kijelentette:

         - Az órát ki kell pucolni, megolajazni, beállítani, más semmi baja sincsen, a láncot is össze tudjuk illeszteni.

          Madarat lehetet, volna velem fogatni, annyira örvendtem a jó hírnek. Az órát soha se is hordoztam magammal, hanem sok éven keresztül ott volt az ágyam felett felakasztva, és amikor iskolába mentem én már ismertem a római számokat, az órát le tudtam olvasni, nem úgy, mint az osztálytársaim, akik közül sokan még zsebórát se láttak. A talált kincsből ugyan házat nem építettünk, de nekem egy csepp boldogságot lopott az életembe, amire minden nap emlékeztetett a szerencse patkó, mert azt is meg pucoltam és a bejárati ajtó lépcsője elé szegeztem, ahogyan azt a Bene boltja bejáratánál láttam. A patkónak tulajdonítottam a szerencsém, ő volt az elő hírnöke, a kiásott zsebórának, a nagyon várt, és megdolgozott kincsemnek. Most a patkó arra szolgál, hogy aki átlépi őt, azoknak mindég szerencsét hozzon, az életükbe.

    Kézdivásárhely

2014-01-28 / ½ -4 h                                                                       Beke Ernő.

U.i. Szíves elnézését kérem olvasóimnak, a hosszúra sikeredett visszaemlékezés leírásának, de úgy éreztem, hogy amit leírtam a hitelesség kedvéért minden mondata ide kívánkozott, egyik a másik mellé.