Hazafi(as)ság katolikusként...

Egyszerre dühít és elszomorít katolikus hetilapunk egyik vezércikkének alapgondolata. Ugyanis az ígéretes cím után a szerző nem válaszol, hanem elkeni a témát. Langymeleg következtetéssel áttolja a választ az olvasóra, miközben azt sugallja, hogy az „ellenfelek” érzékenysége, ez esetben a „közjó” mindenekfelett álló. Nem járható út ugyan a szélsőség (sem a kozmopolitizmus sem az elvakult nacionalizmus), de azért ha valaki katolikus módon szeretne hazafi lenni, arra több modell is létezhet.

Konkrét eligazítást, álláspontot viszont nem képvisel. Vajon milyen megoldásokra, lehetséges alternatívákra gondolt? Mert ami írásából lejött, azt nem úgy érzem, mintha az Egyház tanítása lenne. Holott ő is említi, hogy a hazafiasság erény és kötelesség...

Tehát nem fakultatív. Nem egy opció a sok közül, még ebben a szabadelvűvé masszásító világban sem.

Adva van a közösségi hitvallás, amit a templomban, egyházi ünnepeinken megélünk, kinyilvánítunk. Meg ott van a család. S ennyi?

Igaz, hogy könnyebb Csíkban jó magyarnak lenni, mint mondjuk Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Máramarosban vagy Dél-Erdélyben, netán a Bánságban. De akkor is: a hitletétemény, a küldetés, az önazonosság ugyanaz. Éppen kisebbségi sorsunk diktálja – az életösztönünkről ne is beszélve –, hogy vannak helyzetek, amikor egyénenként, közösségként, fizikai valónkkal, s a médiumokban is ki kell állnunk egyre fogyatkozó jogainkért, fel kell emelnünk szavunkat magyarságunk ellehetelenítése ellen. Gondolok itt az igazságszolgáltatás üldözési mániájára, nyelvi jogaink csorbulására, szimbólumaink és önrendelékezési kezdeményezésink lesöprésére, a médiában megtalálható csúsztatásokra, a relativizáló-megengedő korszellemre, de akár a kifejezett egyházellenességre is. Ilyenkor mi a teendő? Meneküljünk az imádságba? Bízzuk választott politikusainkra a társadalmi kiállást? Simuljunk bele a tájba, ha kell az önfeladás árán is? Engedjünk mindig (csakis mi) egy kicsit otthon is, a munkahelyen is, a tanácsülésen is? Vagy pöröljünk, hogy hízzon az ügyvédek zsebe?... Dehát még valamire való jogászunk sem nagyon van, aki közösségi ügyeinket száz szászalékban sikerre vinné. Vagy lesz, csak azt mi már nem érjük meg...

Hogy segít az Isten, ha ilyen könnyen feladjuk, csak azért, mert most az a trendi, hogy a többség érzékenységét nehogy megsértsük? A tolerancia elve alapján nekik nem kellene elfogadniuk a mi másságunkat és jogunkat, hogy azok lehessünk, akiknek Isten megálmodott? Hiszen Isten népeket teremtett. És azokat alkotják az egyes emberek. Attól nem rasszista, s végképp nem kirekesztő egy katolikus magyar-székely, amiért magyarként éli meg a hitét. Jézus is egy nemzet fiai közé testesült bele.

A katolikus ember nyitott és befogadó. Nagylelkű és minden emberben Isten képmását tiszteli. De ez nem jelent bűnös önfeladást, gerinctelenséget, könnyed tájba símulást. A katolikus ember nem világfi és nem is köldöknéző nacionalista. Nincs benne sovén fajgyűlölet, de épp az 5. parancsot veszi komolyan azzal, hogy működik a lelki-szellemi immunrendszere (is). Ezt tanítja Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház.

A katolikustól nem kell félteni sem mások tiszteletét sem magunk identitását. A katolikus embernél jól megfér egymással a haza és Isten szeretete. Hiszen az önszeretetre épül a felebaráté is. Tehát a másik nemzet számára nem ellenség, mégcsak nem is ellenfél. Legfeljebb versenytárs: a szeretetben, az üdvösség felé, ahol mindenki aranyérmes lesz Szent Pál szerint.

Szerintem csak a lájtos, rosszul értelmezett katolikusság teszi gyökér néküli kozmopolitává az embert. Olyan világfivá, aki mindenütt megél, mindenüvé beilleszkedik, nem fűzik szorosabb szálak nemzete kultúrájához, mert bárhol a világon könnyen alkalmazkodik –, s akkor minek is ragaszkodni egy nemzet történelméhez, lüktető lelkéhez, nyelvéhez, hiszen, mint mondja: a mennyország szempontjából ez mindegy...

Csak akkor az egyház miért tartotta fontosnak, hogy a nemzetek életébe beleágyazza az evangéliumot? Miért adott apostoli királyokat egyes országok egyházainak? Miért volt fontos a keleti kereszténységen belül is a nemzeti jelleg? A román, az orosz, a szerb, a görög egyházak nemzetmegtartó egyházak lettek a hét egyetemes zsinat elfogadása mellett is.

A katolikus missziók első feladata az inkulturáció volt. És a szentek nagy része valójában nemzeti szent: Szent Johanna, Szent István, Limai Szent Róza, Szent Brigitta vagy a többiek megszámlálhatatlan sokasága. Láthatjuk ezt olyan nemzetek egységén, akiknek a kereszténységük adta identitásukat: olaszok, írek, lengyelek, örmények, spanyolok, hogy csak néhányat említsek.

Ha már a többségi nemzet folyamatosan éreztetni akarja hatalmát és számbeli fölényét, nem az lenne a feladatunk, hogy hitünket – amely amúgy is oly sok veszélynek van kitéve – a nemzeti tartással karöltve éljük s valljuk meg? Mert hisz két lábon állunk: hitünk és nemzeti mivoltunk egyaránt fontos alap. E kettőért sokan vérüket is adták, ezekért a kommunizmusban is hatalmas árat fizettek nemzetünk nagyjai. Márton Áron katolikusságának éppen gerinces kiállása, megtörhetetlen keménysége szerzett fényt és örök dicsőséget. Ezért modellértékű számunkra. Mert kiállt, ellenállt, karakteres magyarként-székelyként egyszerre védelmezte hitét-egyházát és népét. Ez a kettő nála elválaszthatatlan volt. Szélsőségek nélkül. Ezért nézünk fel rá ma is.

     Ez lehet az egyetlen követendő út számunkra is. Kimozdulni a templom vagy a fészbuk meghittségéből, és áldozatot vállalni katolikus hitünkért, egyházunkért, magyarul. Tenni a saját környezetünkben, itthon. Isten a szabadság forrása, létünk ősoka. Ő garantálja a jövőnket is. Innen induljon ki a motivációnk.

Várni, elvárni, kritizálni és fanyalogni nagyon is steril és felelőtlen álláspont. Ezzel máris lovat adok az önkéntes megsemmisülés alá. Az olcsó békülékenységgel – ,hogy már a családban érezze a másik, mennyire túlerőben van: hiszen a békülékenységért inkább románul beszélek, inkább olyan iskolába iratom a gyermekem, ami a társamnak megfelel, vagy közösségi összejövetelen, egy üzletben meg sem szólalok magyarul... – már alá is írtuk az önfelszámolás és a beolvadás ajánlólevelét.

Nem inkább azt kellene éreznie a hatalomnak, hogy van itt egy másfélmilliós magyar közösség, akivel számolni kell, mert élni akar, úgy ahogy Isten rendelte? Még azon az áron is, hogy kavics a „nagy testvér” cipőjében.

Biztos vagyok abban, hogy a vásárhelyi Kat. Líceum ügye is rég megoldódott volna, ha román katolikus iskoláról lett volna szó. Mert a testvérek ilyenkor összezárnak. Teljesen evangéliumi alapon. Missziós szándékkal.

Március idusa közeleg. A hóvirág már kidugta a fejét kertem sarkában is. Már érzem a napfény melegét, mely nem más, mint Krisztus: Felkelő Napunk a Magasságból.

Őt kérjük, segítsen bennünket kitavaszodni!

sp