Ki lehet próbálni az életet?

Ragályos divat lett manapság, nem csak fiatalok körében, a „kipróbálom magam” lózung: egy munkahelyen, egy szerepben, egy izgalmasnak ígérkező munkakörben, szolgálatban, hivatásban, életállapotban. Aztán, ha nem sikerül, odébb állok. Mintha egy ruha- vagy cipőüzletben lenne. Ha szorít, ha szűk, minek hordani, inkább eldobom. Holott jóformán még próbára sem tette magát, sem az élet őt. Minek lekötni magam? Rugalmas kell lennem. Elcsípni az újonnan adódó, talán még kedvezőbb feltételeket, a még kecsegtetőbb ajánlatokat, nem? Ha túl meredek, amibe belefogtam, meg hát hagyományos is, tehát nem trendi, ha túl sokat követel, ha túl sok illúziót, elképzelést kell feladnom érte, akkor inkább nem. Nem éri meg, nem ér annyit. Persze könnyebb azt mondani: ez nem nekem való, keresek egy lazább, nem annyira megterhelő megoldást.

Van ebben egy adag önzés, önbecsapás, kényelemszeretet, egy adag félelem, valamint legtöbbször képességeim alábecsülése is ott lapul a mélyen. De nem is akarok elmélyülni benne, nem is akarom megszeretni, nem is akarom mindenestül odaadni magam érte. Kispórolom belőle a lényeget. Ültetni, kapálni nem szeretnék, csak gyümölcsöt szüretelni. Szeretném kipróbálni magam, egy kicsit élősködni, élvezni a szabadságot... Talán itt van a hazugság gyökere: kapni igen, de adni nem. Elvárni igen, de érte tenni, naná: minek? Nem merünk elköteleződni, nem merünk belevágni. Biztosra akarunk menni, de közben csak kipróbálni szeretnénk. Nem furcsa? Induló párkapcsolatokban, bimbózó szerelmeknél csodálkoztam rá, mennyire nem segíti a fiatalt sem a külvilág, sem szülők, sem a média, hogy: „Rajta! Fogjatok neki! Álljatok bele, éljétek! Ettől kalandosan szép! Az általatok hozzáadott értéktől.” Nem minden addigit félretolva és megkérdőjelezve, hanem azzal együtt, arra építve, abból tanulva, azt beillesztve juttok előrébb ti is!

          Hiszen a házasságot nem lehet kipróbálni, csak megélni. Úgy ahogyan a szívműtétet sem lehet, csak úgy... Kell ahhoz egy felkészült orvos, és kell a beteg, aki hisz a gyógyulásban, s aki szintén felkészült a műtétre. De egy űrutazást, mi több egy repülőutat sem lehet pusztán kipróbálni. Az úszást sem. Vagy úszok, vagy elmerülök. Nem lehet félig, vagy viccből, vagy néha-néha, vagy csak amikor kedvem van. A lélegzetvételt sem próbálgatjuk, hiszen a kezdeti slukktól folyamatosan lélegzünk, hogy élhessünk. A halált sem lehet „magára” kipróbálni. Miközben folyamatosan, lassan „gyakoroljuk” az apró halálokat, elengedéseket. De a valóságos halál visszafordíthatatlan. Így vagyunk az élettel is. A nagy horderejű döntéseinkkel, céljainkkal is. Az életben az igazi, valódi értékeket, eszményeket, sőt magát az életet, nem lehet „csak úgy” kipróbálni... Bele kell bocsátkoznom teljes valómmal, idegszálammal, mindenestől. Egy lapra feltéve mindent. Hisz nagy a tét. Az életem, az üdvösségem forog kockán. S ha nem megy...? Nos, akkor mi legyen? Jöhet a kötél, vagy felvágom az ereimet? Vagy más bolygóra menekülök...? A  modern tehnikai eszközök, a sok A vagy B terv, a sok kínálkozó lehetőség posztmodern trükkje azt hitetik el a ma emberével, hogy bármikor, bárhonnan, bármilyen élethivatásból, vallásból, közegből csak úgy, egyszerűen leléphet. Faképnél hagyva az addig szentnek hitt értékeket, szeretett személyeket vagy életteret, s majd valaki tegye be a kaput. Majd mások viseljék a vizes inget, végezzék a piszkos munkát. És közben igényt tartva a társadalmi hálóra is. Ez egyszerre gyávaság, önbecsapás és szemétség. Életellenes. Nonszensz.

         Krisztus sem mondta apostolainak, sem Atyjának: „Beletörött a bicskám, nem érdekel. Csináljátok tovább!” Nem futamodott meg küldetésétől. Megtestesült, magára vette bűneinket, vitte a keresztet és meghalt rajta. Azonosult küldetésével. Ezért Isten felmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte áll minden névnek. Számunkra ezért Ő a Minta. Az Iránytű! Nem kipróbálta csak úgy merőben az emberéletet, „lesz valahogy” alapon, „ha nem, úgy is jó”, hanem alámerült teljesen az élet bugyraiba, magára vette azt, átélte, végigküzdötte, vállalta az esés, a földre zuhanás fájdalmát.

       A „kipróbálom, aztán, ha nem sikerül odébbállok” fedőnevű délceg lazaság meghazudtolja a Teremtő Isten szándékát, szembemegy még emberi természetünkkel is. Csak az inerciára, a Sátán elkedvetlenítő, elbizonytalanító, olcsóbb megoldással kecsegtető sugdolózásaira hallgat, és komolytalan, mondhatni istentelen hozzáállás ez. Hiszen, ha nem küzd a célért, nem hoz áldozatot, eredmény sincs.

         Nem kellene ezt a farkast etetnünk. Akkor már inkább a másik igekötő használata legyen a kevésbé ártalmasabb mód: megpróbálom. Nekifeszülök a célnak, elhatározom, elköteleződöm, elindulok az úton. Mert van értelme. Még ha el is estem, még ha nem is jöttek be számításaim, engedtem a vonzásnak, és bukdácsolva bár, de haladok.

Feléje. Vele. Általa.

sp