Elzárt, elmaradott falvak vették körül a várost, abban az időben, amikor odakerültem városi járványtanász orvosnak. A rokonházasságok, és a mértéktelen italfogyasztás meghozta az eredményt. Bábahalmán – akkor 2000 lakost számlált – tömeges tífuszoltást végeztünk. Jöttek is a mozgósítottak: felnőttek, gyerekek tömegével. Érkezett egy anyuka két gyermekével. Kérdezem, hogy hívják a kisebbet?

 „Kirila Jankó.” - jött a válasz.

Megkapta az oltást, és következett a nagyobb.

„Őt hogy hívják?”

„Kirila Jankó.”

„Őt is?”

 „Igen.”

Nem nagyon értettem, miért. Azt mondta, mert szereti a Jankó nevet, az apját, nagyapját is így hívták.

„Hogy tudja megkülönböztetni őket akkor, ha ugyan az a nevük?” – érdeklődtem.

„Az egyik a kicsi Jankó, másik a nagy.” - válaszolta, és még ő csodálkozott, hogy mit értetlenkedek.

Az ebben a faluban nem rég kinevezett körorvost, D. Doru-t behívták gyalogsági kiképzésre, katonaorvosi gyakorlatra. A kisbíró a következőképpen hirdetett, verve a dobot: „Aki beteg, vagy meg akar halni, menjen Szentmártonba, mert a doktor elvitték a katonák.”

Doru kollégámat, mikor megérkezett Bábahalma rendelőjébe nagy örömmel fogadta a személyzet. Különösen Mariska, a takarítónő örvendezett.

„Jaj, milyen fiatal a doktor úr, milyen szép ember. – Este eljövök hozzád! Jó?” „Nem kell!” – tiltakozott Doru ijedten.

„Miért? Azt hiszed, nem tudok? De bizony, és közben még visongani, kiabálni is tudok!” A folytatásról hallgat a fáma.

Másik csodás falu Küküllősolymos (Soimus) – 1000 lakost számolt a hatvanas években, ma néhányszázat. Körülbelül négy kilométernyire van Kóródtól, ahol egy évig praktizáltam.

Ősszel, télen tengelyig ér a sár. Ha beteghez hívtak, szekérrel jöttek értem – legtöbbször éjszaka. Egy alkalommal szülőnőhöz kellett mennem. Nem aggódtam, mert a klinikán több szülésnél is asszisztáltam – volt, hogy engedték, én veszessem le szülést. Arra azonban még nem volt példa, hogy háznál végezzek ilyen fontos tevékenységet. Mikor felzörgettek és mondták, miről van szó, szóltam a mentőállomásnak, de nem bíztattak, hogy időben odaérnek. Vettem a szülészeti táskát, és felültem a szekérre. Jól megdolgoztak a lovak a nagy sárban, mire odaérkeztünk a házhoz. Földes, vertfalu ház volt. Vertfalu, azaz veszőből font és sárral tapasztott falai voltak. Különös kellemetlen szaga volt, mert a tapasztáshoz lótrágyát használtak kötőanyagként.

A szülőasszony a nagyágyban feküdt, ott jajgatott. Megvizsgáltam, és a furcsa környezetben elveszítettem minden addigi magabiztosságomat. Mit lehet itt ilyen körülmények között tenni? Eszembe jutott Ludas Matyi, ahogy szétszalasztott mindenkit. Na, nem akartam én senkit sem megverni, de nagyon zavart, ahogy várakozóan ott állt az egész család a szobában. Várták, vajon az új doktor mit tesz? Kezdtem utasításokat adni: forraljanak vizet, húzzák ki a szoba közepére a kanapét, terítsenek rá pokrócot, tiszta lepedőt, hozzanak fehér gyolcsot. Gumilepedő volt a táskámban. Egy asztalkára kiraktam mindent, ami csak nálam volt. Az asszonyka megilletődve figyelte a sürgölődést. Átemeltettem a szülőnőt az elkészített szülőágyra, és ebben a pillanatban megérkezett a mentő és egy szülésznő, aki áttétette a mentőbe az asszonyt, én pedig indultam vissza. Másnap reggel megtudtam, hogy útközben a mentőben zajlott le a szülés, és semmi szövődmény nem történt.

Fogorvos legközelebb a hatodik faluban volt, fogat húzatni hozzám jöttek a betegek. A patika a harmadik faluban, és az érzéstelenítő a sürgősségi szekrényből hamar kifogyott. Ha a páciensnek, vagy társának volt biciklije, jó óra alatt megjárhatta a gyógyszertárat. Ha nem volt türelme, kihúztam „vokálban”. Segített a rendelővel szemben levő „vendéglátói egység”. A Félkarú volt a kocsmáros, szívesen szolgált érzéstelenítővel. Nem csupán a beceneve volt Félkarú, hanem valóban az volt, de a karja csonkjával olyan ügyesen fogta az üvegeket, mint egy zsonglőr. Egyik alkalommal olyan sikeres volt a Félkarú közreműködése, hogy miután kihúztam a beteg odvas fogát, akkor kérdezte meg kissé dadogva, hogy mikor kezdek már neki a foghúzásnak.

Megjegyzem, hogy a legtöbb sürgősségi beavatkozást a foghúzás jelentette.      A sürgősségről különben nagyon tág fogalmai voltak a lakosoknak. Egyik este nyolc óra körül bekopogtatott egy asszony, hogy adjak neki, illetve a férjének egy igazolást, hogy nem beteg. Magyarázom neki, hogy ez nem alkalmas időpont egy ilyen irat kiállítására. Csüggedten hallgatta, de amikor az okfejtésemben odaérek, hogy ez nem sürgősségi eset, felcsillan a szeme.

„De igen doktor úr, ez nagyon sürgős, mert az uram reggel be kell, hogy vigye a tanácshoz, állás ügyben.”

Valóban sürgős!

A valódi sürgősség céljából hoztuk létre az úgynevezett sürgősségi gyógyszerszekrényt.

Ebben volt minden fajta gyógyszer, kötszer, hiszen a patika táválsága miatt a rendelőnk ellátmányára szorult a fejfájástól kezdve, a csalánkiütésig minden beteg. Ez egyrészt jó volt, de ha kijött Vijoli, a pénzügyi ellenőr bizony nem volt jó.

Ugye mindent bejegyeztünk a forgalmi naplóba: kinek adtuk, miért adtuk, mit adtunk, hányat adtunk. Jött Vijoli úr – őt nem szólítottuk elvtársnak, mint ahogy az orvosokat sem – ellenőrizni a pénzügyi fegyelmet. Nagy hatalmú úr volt ő kelme, a testvére pénzügyminiszter. Mikor megjött, kínáltuk mindennel, ami szem-szájnak ingere. Kapott pálinkát, bort, kávét, ebédet, vacsorát. Sokáig maradt. Napokig.

Megszámolta tételesen az összes gyógyszert a szekrényben, megszámolta a kiadottakat a naplóba. Sorról sorra, oldalról oldalra. A hiányt meg kellett fizetni, a pluszt ráterhelte a készletre. Az volt a szavajárása, mikor este végzett „Asztalra a bankót, öcsém!” Fizettünk, és két-három hónapig nyugtunk volt tőle.