"Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
Alighogy elcsendesült a fegyverropogás Romániában, mindjárt karácsony és újév között, megérkezett Magyarországról akkori iskolám elé egy kisbusz, és hozott 425 darab könyvet az iskolai könyvtárba. Szerencsénk volt, avagy azt is mondhatom, hogy ők voltak ügyesek, mert a fris zűrzavarban még senki nem tudta a határon se, hogy mit lehet, mit nem, így a könyvek átjöhettek, sokezer más magyar könyvvel ellentétben, amiket már nem engedtek fogadni Romániaszerte, mert a könyveknek hely kell, és minden 5000 könyvhöz egy könyvtáros kell. Ez a helyzet úgy alakulhatott ki, hogy a nagy államadósság miatti spórlásban egyre kisebb helyekre költöztették a könyvtárakat, amelyeket még be nem zártak, a könyvtárosok számát pedig drasztikusan csökkentették. Megszűnt a könyvtáros szak is azon indokkal, hogy egy könyvtárban egyetemet végzett emberek dolgozhatnak csupán, ezúton nyílt egy apró rés azoknak az egyetemet végzett filológáknak, akik meg a tanügyből szorultak ki óraszám csökkentés, meg osztálylétszám növelés miatt.
Az ajándékozó budapesti magyar iskolával cserekapcsolatot létesítettünk, meg is hívtak bennünket rögtön nyárra megnézni a várost, meglátogatni a parlamentet. Nagyon készültünk! Először is ki kellett verekedni a hatóságoknál, hogy 14 év alatti gyerekeket szülő nélkül ki lehessen vinni az országból. Erre nem volt semmi rendelkezés. Mivel mindenki külföldre akart utazni, aki csak tehette - akkoriban még többen megtehették, az anyagi oldalát tekintve - annyira zsúfolt volt az útlevélosztályon a váróterem, a folyosó, az udvar, hogy alig jutottunk be félnapi várakozás után. Hiába mondtuk, hogy talán meg kellene beszélni a bukaresti fölöttes szervvel, hogy ezt miként lehessen, hiszen egy demokráciában olyan nincs, hogy nem engednek valakit valahova. Lám-lám, már mertünk kelepelni, s még nem is kaptak le a tíz körmünkről bennünket. Azért írom mindezt többesszámban, mert volt még egy lekles kolléganő, aki mindenhova velem jött. Kellett is, hogy erősítsük egymást, különben elpusztultunk volna a méregtől egyenként. Mivel olvasni a sok méltatlankodástól, nagy hangzavartól úgyse lehetett, a kolléganőm kötött, én meg egy poit lacehoz horgoltam a zsinórt a sorban. Mondta is egy atyánkfia egyik délután, hogy né, mindjárt kilesz a pulóver, amitóta itt állunk azaz tolongunk a sorban. Szóval, nem tudták, hogyan azonosítsák a gyerekeket. Erre fogtam magamat, és összeírtam a gyerekekről minden hivatalosan létező anyagot: születési hely, idő, születési bizonyítvány száma, annak hivatalos kibocsátója, a szülei neve személyazonossági igazolványuk száma, lakcím, a látogatott iskola neve,... nos van még valami? Az mind szerepelt a listán. Bemutattam, hogy ennél jobban már nem lehet azonosítani egy gyereket semmiféle hivatalos okmánnyal. Miután még Bukaresthez is megfogalmaztunk helyettük egy kérvényt, még útleveleket is töltöttünk ki az alkalmazottak helyett (pszt!), hogy legyen idejük a mi ügyünkkel is foglalkozni. Mindez elvett tőlünk egy hónapot, s még néhány napot, de végül megkaptuk az engedélyt. Még arról is biztosítottuk őket, hogy a csoport mindig együtt fog mozogni. Azt az ellenvetést, hogy a felnőtteket nem fogjuk tudni egybetartani, azzal szereltük le, hogy azoknak meg van egyenként útlevelük. Alig bírok magamban elfojtani most egy kaján mosolyt: évek múlva azt láttam az útlevél osztályon, hogy valakinek, aki ugyancsak csoportos kirándulást akart szervezni gyerekeknek, a kezébe nyomták az ürlapot, amit én találtam ki. Kínomban, mert a gyerekek nap mint nap kérdezték, hogy ugye, megnézzük a magyar koronát. Én meg mondtam: ha már itt az alkalom, nem mondunk le róla. Átkozhattak sokan érte.
Így történt, hogy én is többet tölthettem Magyarországon az addig szokásos két napnál, amit Németországba való utazásomkor loptam magamnak arrafelé menet. Akkor is barátoknál, ismerősöknél aludtam éjjel, mert szállodára valutám nem volt. Ugyan miért vehettem volna otthon forintot, ha egyszer Németországba szólt a meghívóm! Izgalommal várta az egész család, hogy majd meséljek a látogatásról. (A mesélőkém mindig jó volt.) Anyám nagyon-nagyon a lelkemre kötötte: meg kell látogatni Erzsi nénit meg Margit nénit Budapasten. Annyira egyedül vannak szegények! Le se mennek a boltig se, mert már nem tudnak, a kutya se néz feléjük. Az sincs kivel egy szót váltsanak. Nem nagyon akartam, mert elég halványan emlékeztem rájuk. Kisgyerek koromban láttam őket, később én mindig bentlakásos iskolában tanultam, amikor nálunk jártak. Nekigyűrkőztem egy délután, hogy megkeressem Margit nénit. Addig mentem, míg a lábam már majdnem felmondta a szolgálatot, de megtaláltam. Hatalmas, belső udvarral rendelkező sárga bérházban lakott az első emeleten. Csengettem. Csengettem, ha már idáig eljöttem. Aztán összeszedtem a bátorságomat és kopogtam. Ha már idáig eljöttem. Akkor végre előjött valaki, s az ajtón keresztül szigorú hangon megkérdezte: ki az?! Kezdtem mondani nagy vidáman, hogy Szilágyballáról jöttem, ez s ez vagyok. Azt felelte: nem tudom. Megint magyaráztam, megint azt mondta: nem tudom, meg hogy soha nem járt Szilágyballán. Megértettem én őt, hiszen öreg, elfelejthet dolgokat, meséltem a rokoni szálakról, a testvéréről erre azt monsta: neki nincs testvére, s én ne erőszakoskodjam! Össze-vissza hazudozok, mit akarok kicsalni tőle?! Erre már megfordultam: semmit, ne tessék félni! Jött egy szomszéd, aki próbálta tisztázni a helyzetet, hogy a mama nem ismeri az arcomat. Nem ismerheti mondom, mert megnőttem és megvénültem azóta. Hogy nincs is zilahi testvére a mamának. Nincs hát mostmár, mert meghalt, s ránk bizta, hogy ha arra járunk, látogassuk meg az ő húgát. Én megtettem, de az életben többet nem jövök errefelé. Hazaérve elmeséltem édesanyámnak a történetet a teljes valójában, nem ily sematikusan, mint nektek. Sírt szegény nagyon. Ahány rokon jött látogatóba Budapestről, mindenkit szívesen láttunk, megvendégeltünk, útra felkészítettünk, pedig nekünk se volt könnyű, de azt akartuk, hogy otthon érezzék magukat, s vigasztaltuk is őket, hogy ne búsuljanak, ha kiszorulnak kicsiny kis odujukból, ahol minket természetesen nem tudnak fogadni, mert kicsi, akkor ide mindig jöhetnek, lesz fedél a fejük felett. Erzsi nénire emlékszem a legjobban, aki azzal egészítette ki a nyugdíját, hogy ágyrajárókat fogadott. Miután kolbásszal, sonkával, átcsempészni merészelt mennyiségű pálinkával, borral, borssal, fűszerekkel (akkoriban nálunk volt ilyesmi, ideát nem), hamuba sült pogácsával felpakoltuk, megnézte az óráját és azt mondta, hogy még van 20 perc holtidő a vonatig, addig szedjek neki sóskát, mert még be lehet dugdosni ide-oda a csomagba, s abból is lesz egy leves otthon. Nekem meg Budapesten még egy pohár vizet se nyújtott ki a rokon az ajtó közepébe vágott leselkedő ablakon, abban a nagy kánikulában. Nem is kerestem őket soha többé. Még megijednének, hogy akarok tőlük valamit.
Szólj hozzá !
Üdvözöljük az
Erdélyi magyarok a világban közösségében!
PayPal segítségével
átutalással
nemzetközi átutalással
IBAN számlaszámunk:
HU62 1070 0488 6631 7874 5110 0005
SWIFT/BIC: CIBHHUHB
Az adományozás adómentes.
© 2024 Created by erdelyimagyarok.com. Működteti:
Kattints az EMKA blogra, az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány hivatalos blogjára!
Friss hírek és képes beszámolók akciónkról, aktuális eseményeinkről, leírások az általunk szervezett eseményekről és sok-sok egyéb érdekesség.
A hozzászóláshoz tagja kell hogy legyen a Erdélyi magyarok a világban –nak.
Csatlakozzon a(z) Erdélyi magyarok a világban hálózathoz