Jom Kipur (Izraelbe 3 évet töltöttem) 

Kedves barátaim!- leírom egy pár mondatban, görkoris élményemet, egy kis körítésselés nem kerítéssel, mert az azt jelentené, hogy bazi nagyot zakóztam. Jom Kipur.Vagyis, egy olyan zsidó ünnep, amikor a hagyományok szerint ez az engesztelés,a böjt napja.
Idézek: „Ugyan Jom Kipur csak egynapos ünnep, de mégis az egyik legfontosabb, hiszen ez az egyetlen tórai böjt. A tóra a szombatok szombatjaként is említi, hangsúlyozva fontosságát. Időnk legnagyobb részét ilyenkor ajánlatos a zsinagógákban tölteni.”
Nos, én nem voltam a zsinagógába,nem vagyok zsidó, az autópályán voltam, hisz a sport egy olyan dolog, ami épp elégé kiengesztel, amikor kiadhatok magamból minden rossz energiát, és gondolatot, valamint feltölt egy olyan érzéssel, ami saját egómat öntözi, és bátorít a mindennapi akadályok könnyebb vételére. Bekezdésnek ennyi.

Szóval én azt találtam ki, ha már valami lelketlen ellopta a bicajom, sebaj!- megteszem az utat görkorival. Tel-Aviv- Jeruzsálem. 2008-10-09. 65 km autópályán, mert azt elfelejtettem mondani, hogy ez ünnep alkalmával kb. 24 órán keresztül nem megy semmi, se repülő, se vonat, se hajó, se autó, se motor, csak a bicajozás és egyéb emberi erő által hajtott szerkentyűk. Reggel 06:05 kor indultam és nagyon el voltam határozva. A Scooter együttes nem kiabálta bele a fülembe, hogy „Fire!”és ez hiányzott.
Magyarországi hegyikerékpáros maratonok versenyt indító himnusza, mindig ez a dal volt.

Rögtön, két kanyar után, egy olyan igazi sajtó fotós kapott le, mint amilyen annak idején a maratonokon szokott, és én máris valakinek éreztem magam. Elhaladtam egy csoport ágyban fekvő mellett,akik a legforgalmasabb útelágazásnál töltötték a szabad ég alatt az éjszakát, bizonyítván,hogy valóban nem közlekedik semmi, és miután ágyból fekve szóltak valamit,rájöttek nem értem, és ez nekem tetszett.

Nem akarok mindent érteni, főleg ma!-csak a távolság, és annak sikeres megtétele járt a fejembe. Lementem az autópályára és kész. Akár ennyi is lehetne, mert már nem is jötte fel többet,csak amikor beértem Jeruzsálembe. Érdekes volt.
Az első pihimet kb. 30 km utánejtettem meg. Kicsi nápolyi szelet, víz, levettem a görkorimat, masszíroztam a lábam és közbe köszöngettem annak a rengeteg bicajosnak, aki előttem haladt el.Sokan voltak, és nagyon jól mentek. Aztán újra elindultam, és kissé erősebbnek érezve magam gurultam tovább. Az egész Tel- Aviv-Jeruzsélem távon egy benzinkútvan csak, az is a visszafele oldalon. Ez akkor volt mikor még 10 km rányomtamaz előző harmincra. Itt álltam meg újból, és beszélgettem kicsit valami idősebb házaspár csoporttal. Mind bicajjal voltak, és nagyon jól érezték magukat.

Tudtomra adták, hogy a maradék 25 km kicsit gáz lesz, mert végig felfele. A felfele,az szerintem technikailag nem annyira komplikált, mint a lefele, kicsit olyan,mint a téli olimpiákon szokott lenni, a sífutás, vagy vmi ilyesmi sportágban,mikor felfele nyomják vagy 10km/ órával. Olyan nagyon béna mozdulatokkal haladva. Én is pont olyan mozdulatokat tettem csak szárazon.

A vizem fogyóban volt, hisz 3 liter vizet vittem magammal, de kevésnek bizonyult. Az izmaim rákezdtek a görcsre, és az izzadtság még soha nem csípte ennyire a szemem.Haladtam. Lassan. Aztán elérkezett az igazi lejtő. Ha mondjuk, tél van és aZsiga barátom ott áll mellettem, és véletlenül síléc van a lábamon, mint eddig életemben kétszer volt, akkor azt mondom, jó kedvel, egyenesbe állítom a léceket,aztán csak a botba és az őrangyalomba kell kapaszkodni, azt már lenn is vagyunk.

De ez itt nem volt kivitelezhető így!- még akkor, sem ha Zsiga ott áll mellettem. Szlalomoztam lefele, egész addig, míg egy kék-fehér rendőrségi autó utol nem ért, és az urak finoman közölték velem, jobb lesz, ha szépen egyenesen bohóckodok tovább, mert így még valami elvetemült, aki ilyenkor is autózik,simán elcsap. Megígértem nekik.

Könnyen ment, hisz kb. 200 m volt vissza alejtőből. Olyan jól gurultam lefele, hogy a Jeruzsálemet jelző tábla csak úgy elsuhant mellettem. Pont ott szerettem volna egy képet, de dög voltam visszamenni. Mire a városba felgörcsöltem magam, már 12:30 óra volt. Hat és fél órát gurultam. Ekkora már olyan szomjas voltam, hogy kezdtem szédülni. Persze ittnem várt senki, és még csak híre sem volt, valami kútnak.

Minden zárva, hisz ezitt, bazi nagy ünnep. Eszembe jutott az Ó város, hisz ott a várfalakon belül,sok a keresztény és arab érdekeltségű bolt. Valahogy bekúsztam oda, és igazam volt. Pezsgett az élet. Mindenki minden nyelven beszélt. Ez volt a Kánaán, a Bábel, a túlélés, és a pihenés egyszerre. Már nem csak ketten voltunk, én és az izomgörcsöm, és még magyarokkal is találkoztam. Este 20:00 órakor lett volna visszafele buszom, mert az ünnep akkor jár le, de volt egy kisbusz, mint taxi,és azzal téptünk haza, kb. 1200 Ft,- összegért.

                            



 


Epilógus: Sokszor kerestem ösztönösen is magam körül a
neonzöldket, (magyarországi kerékpáros egyesületi mezünk színe)  és mit nem adtam volna, ha ott van velem legalább egy!- az illatok, a magam szaga, a fáradtság sokszor kínozó fájdalma, mind azokat a versenyeket jutatta eszembe, amire büszke vagyok. Ez görkorizás volt, gyenge 70 km en át, de éltem és éreztem lesz még jobb is, és akkor csak két kerekem lesz, de annál több barátom!!! Hajrá Magyarország, hajrá magyar barátaim!!!.....vagy valami ilyesmi :-)