A bíróság előcsarnokában komoly arckifejezéssel lépett oda hozzám a vallomástételre beidézett elvtársnő és minden átmenet nélkül beszélni kezdett hozzám:

"Milyen kellemetlen hogy itt kell találkoznunk ilyen helyzetbe hogy én most magáról kell nyilatkozzak de meg kell tennem mert maga akkor ott elragadtatta magát ha akkor ott a gyűlésen nem szólal fel még ma is ott lehetne a helyén annak ellenére hogy már nagyon sokan nincsenek ott talán épp amiatt hogy magával egyetértettek tudja vannak idők mikor nem kell hősködni nem érdemes az igazságot keresni eszébe kellett volna jusson hogy magának családja van hogy milyen nehéz manapság munkát találni szegénykém de csak lesz valahogy. Van már munkája? Hallottam volt a Minisztériumban? Kinél is? Nekem a főosztályon dolgozik a rokonom…"

Üres tekintettel hallgattam a kirúzsozott, agyonpúderezett elvtársnőt, kinek beszéd közben a szájából néha elővillant rúzsfoltos műfogsora, és közben azon morfondíroztam, hogy ezek a megfáradt, rosszindulatú, semmittevő, haszonleső, mindennapjainkat megkeserítő, nyakunkon hagyott elvtársak és elvtársnők mikor fognak már végleg eltűnni az életünkből.
Mikor már épp készültem otthagyni az elvtársnőt, arra lettem figyelmes, hogy a ráncos száját beborító vörös rúzsánál is vörösebben villogó betűk jelentek meg a homlokán.

A betűk szavakká, a szavak mondatokká álltak össze és az elvtársnő homlokdeszkáján jól olvashatóan egy idézet vált láthatóvá:
„A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint a bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt.”

Hatvan éve, hogy a nagyapám családját a kommunisták kisemmizték, megbélyegezték, földönfutóvá tették.
A bűnük az volt, hogy nem voltak hajlandók lemondani verejtékes munkával megszerzett vagyonukról a haszonlesők javára.

Az apámék deportálása óta hatvan év a kommunizmus bukása óta két évtized telt el. Döbbenetes azt tapasztalni, hogy a bukott eszme haszonlesői még mindig köztünk járnak, ítélkeznek, egymást erősítik a hazugságban és a mai napig, ártatlan emberek életét teszik tönkre. Gátlástalanul hazudnak, lopnak, csalnak, legtöbbször büntetlenül. Politikai és anyagi túlélésük érdekében az erények és értékek teljes relativizálásában érdekeltek.
Csak reménykedhetek, hogy a gyerekeim életéből már eltűnnek ezek a haszonleső lélekgyilkosok.

Ma felhívott az ügyvédem és egy kérdést tett fel nekem:
- Művész úr, már a tárgyalás után meg akartam kérdezni magától, hogy én vagyok hülye vagy maga is látta az elvtársnő homlokán azt a vöröslő Márai idézetet...

Adalék

Édesapám testvére Kátai Károly így emlékszik vissza a kommunisták gaztetteire:
„Július elején hivatalosan is megalakult a kollektív gazdaság, szervezték, hogy az emberek társuljanak...
Ám az emberek nem akartak beállni, botokkal, munkaeszközökkel a néptanács elé vonultak, és elégették a belépési nyilatkozataikat. A lázongáskor a román hadsereg, a milicisták és a Szekuritáté bekerítette a települést, két embert le is lőttek*

...
Teherautókba tuszkoltak, azokon Brassóig szállítottak, majd marhavagonokba helyeztek, ahogyan az a holokauszt idején is történt. Alig álltunk meg párszor, minket, a gyerekeket küldtek el ivóvízért az állomásokon. Végül megérkeztünk Casimceába, egy Tulcea megyei községbe. Az én családom nyolc hónapig élt ott, a többiek viszont hat év múlva költözhettek Szentgyörgyre. Mi azért voltunk „szerencsések”, mert néhány évvel korábban, 1947-ben édesapám befogadott egy csángó családot, sőt, később anyagot adott nekik, hogy házat építhessenek. A családfőből párttitkár lett, amíg mi Casimceán éltünk, és az ő közbenjárására engedtek haza bennünket...
Egy évvel később, 1952-ben felraktak szekérre, bevittek Szentgyörgyre, és letettek az utca szélére – ez volt a „népakarat”, ahogy mondták. Földönfutók lettünk, hiszen lakást nem adtak, édesapám egyik barátja fogadta be a családunkat az előszobájába, lassan álltunk lábra.“( Székely Hírmondó 2010)

*1950. szeptember 22-én Gidófalván két fiatalembert, Zsigmond Andrást és Jancsó Vlmost kivégeztek, hat családot kulákság vádjával Dobrudzsába száműztek, miután a faluban  lázadás tört ki az erőszakos kollektivizálás ellen.