KOLOZSVÁRI  KEZDET.

                                     Marianum – Kolozsvár. XIII.              

        Napok óta csak ülök és gondolkodom. Meditálok.

Ez is igaz, meg az is, hogy közben bújom a forráskönyveket, írásokat, az akkori híreket, feljegyzéseket. Próbálom összerakni az 1940-es évek történelmi eseményeinek kockáit, követni az események láncolatát.

        Mindezeket ugyanakkor összevetve a fennmaradt kevéske korabeli családi iratokkal. Azt szeretném kideríteni, hogy tulajdonképpen mi miért történt úgy, ahogy! Az események hogyan, milyen mértékben befolyásolták a történteket, a családi döntéseket.

        A mi miértbe, a hogyanban, kik vagyunk, honnan indultunk, a gyökerek, az ősök keresésében és reakcióikban, motivációikban, hajdani életük feltárásával, „felfedezésével” bizony messziről indultam. Kacskaringók és egyenesek az idővonal és sors útvesztőiben.

        Miért Kolozsvár? Miért a Marianum?

Innen a lökés. Aztán kik is vagyunk, voltunk és talán leszünk? A megtett hosszú útnak mi a tanulsága? Lesz-e, kell-e tanulság?

        Még nem tudom.

A családi ősök, a rokonsági szálak, a családfakutatás – ezek is mind előjönnek néha. Így, ezen úton – módon gondolatban, virtuálisan a jelenből visszatértem Székelyföldre, Homoródszentpálra, megjártam a nagyszülők útját Amerikába, Chicagóba, majd onnan vissza az ősi szülőföldre, Homoródszentpálra. A majdani szülők következtek. Ismerkedés, egybekelés, házasság, megélhetés. Így próbáltam megérteni a motivációkat. Jött Brassó, meg a második bécsi döntés. Utazás. Ismét utazás! Bevonulás Kolozsvárra, díszesen és egyszerűen. Letelepedés. Új fészekrakás. Új élet, más, mint ami volt. A háttér, az egyik fő mozgatórugó és motiváció az idők folyamán az maradt: a magyarságtudat, megmaradni magyarnak! Hűnek maradni magunkhoz, akik vagyunk! Embernek maradni az embertelenségben, az igazságtalanságban, a fegyverek dörgésében, a háborúk rémségében, a mindenkori hatalom packázásai közepette! - Ez utóbbi mondat talán fellengzősen hangzik, de én hiszem és biztos vagyok benne, hogy mindezek fontosak voltak.- Továbbá, élni egy emberibb életet. Védeni és óvni a családot, szeretteinket békességben, szeretetben. Talán mindezek átszüremlenek az ősök által megtett útban, cselekedeteikben.

         Félreértés ne essék. A túlzott magyarkodásnak nem vagyok a híve. Tisztelek minden más nemzetet, ugyanezt várom el viszont is. Mindenki egyenlőnek született! De egy erdélyi magyarnak a magyarsága kiemelkedően fontos téma. Ott ahol nem egyszer, nem kétszer megéled, hogy emberi mivoltodban, magyarságodban megsértenek mások, idegenek és a szemed közé vágják ott, ahol születtél, őseid földjén, hogy Te egy „bozgor”, hazátlan vagy és másodrangú állampolgárnak tekintenek! Hiába vagy tehetséges, esetleg többet tudsz vagy értesz egy szakmán belül, akkor is előbb választanak, alkalmaznak, neveznek ki egy más valakit, aki...nem magyar! Hát akkor ezt nem lehet csak úgy megemészteni!

Te és Ti, mindazok, akik erdélyiként éltétek meg az ottani létet, iskoláidat, tanulmányaidat, munkahelyedet, kulturális igényedet, szólás- és vélemény-nyilvánítási igényedet, óhajodat, akkor, ha ezek sérülnek, emberi mivoltodban, önbecsülésedben szörnyen rosszul, galádul érzed magad! A pokolba kívánod a bunkó sértegetőt, legyen az bárki és bárhonnan is jött. A tehetetlen düh és elkeseredés lesz úrrá!

        De ez nemcsak „erdélyi fájdalom, sérelem”, hanem bárhol is essen a Földkerekségen, legyen az magyar vagy más nemzetiségű, éljen Európában vagy bárhol a nagyvilágban, bizony a sérelem az csak sérelem, bántás marad!

         Az önbecsülés bántása a lélekbe, a tudatba mar és jobban fáj, mint egy fizikai pofon.

                                                                         X

        Valahogy ilyen, vagy hasonló lelkiállapotban hagyhatták ott leendő szüleim és több ezer magyar Brassót, amely román fennhatóság alatt maradt 1940.-ben a második bécsi döntés után. És telepedtek le Kolozsvárott. Magyarnak maradni, emberségesebb jövőben bízva.

         Szüleim megérkezése Kolozsvárra november hónap utolsó napjaiban történt. Ők már csak később, mozi híradóban láthatták a magyar honvédség dicsőséges bevonulását a szeptember 11.-eit és 15.-eit Kolozsvárra.

         A megérkezésük után egy sereg elintéznivalójuk volt. Elrendezkedni egy albérleti lakásban, amely már várta Őket. Meg kellett oldani leendő édesanyám testvéreinek sorsát. Lakás, munkalehetőség, iskoláztatás, és amik ezzel járnak. Idővel mindegyikük helyzete valamennyire kedvezően rendeződött.

         Az elkövetkezendő napokban beindult, megkezdődött leendő szüleim új, kolozsvári élete is. A továbbiakban a családi és a történelmi események párhuzamos követése következik. Az egyik hat a másikra, ez tagadhatatlan.

         1940. december 1.-től leendő apámat a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem altiszti munkakörbe alkalmazta. Ekkor még alig 29. éves volt.

Új munkahelyének, az egyetemnek patinás hírneve, rangja volt. Ide bekerülni, még kisegítői munkakörbe is nem egyszerű dolog volt akkoriban. Apámnak kellett ehhez az unitárius egyház ajánlása, támogatása és kellett az a bizonyos Homoródszentpáli elöljárósági erkölcsi bizonyítvány is.

         Apám alkalmazásakor „Ünnepélyes fogadalmat” kellett tegyen a Rektori Hivatalban, írásban hitelesítve. Mai szemmel nézve is szinte meglepő az a precizitás és mindenre kiterjedő figyelem, ami ebben az ünnepélyes fogadalomban található. Kordokumentumként következzen a teljes szöveg:

         „Én...ezennel ünnepélyesen fogadom,hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait megtartom, elöljáróim iránt engedelmességgel viseltetem, a hivatalos meghagyásokat pontosan és lelkiismeretesen teljesítem, a hivatalos iratokat rendeltetésükhöz és a nyert utasításokhoz képest híven kezelem, azokat, vagy azok másolatát másnak, mint akit illet, ki nem adom, azokban  előforduló vagy más úton tudomásomra jutott hivatali titkokat senkinek fel nem fedezem, a hivatali könyveket és jegyzékeket lelkiismeretesen vezetem, mindenre, ami hivatásomhoz  tartozik, gondosan felügyelek, tisztemben híven, pontosan és serényen eljárok.”.

         Ennek a fogadalomnak a végén három aláírás következik: az ünnepélyes fogadalmat felolvasóé, a fogadalmat tevőé és a fogadalmat vevőé, aki nem más, mint a hivatalban levő Rektoré, 1940-ben Bartók Györgyé!

         Esküdni kellett alkotmányra, kormányzóra, titoktartásra...és serény munkavégzésre! Akkor ilyen idők jártak. Különben apám csak a Bölcsészet-, Nyelv- és Történelemtudomány Karának volt az altisztje és nem az egész egyetemé.

                                                                          X

         Érdemes egy kis kitérővel felidézni a kolozsvári egyetem hézagos, nem teljes történelmét:

          Az egyetem több mint 140.éves múltra tekinthet vissza, de évszázadokon át a reformáció korától kezdve a város Erdély szellemi központjának számított. Korábban nagyhírű középfokú tanintézetek működtek a városban.(1581.-ben Báthori István uralma alatt, 1774-75.-ben Mária Terézia királynő idejében.)

          Az 1867.-es kiegyezést követően nyilvánvalóvá vált, hogy a pesti egyetem mellett szükség van Magyarországon egy második tudományegyetemre. Ferenc József király 1872 májusában engedélyezte a kolozsvári egyetem felállítást. Októberben megnyílt négy karral (bölcsész, matematika-természettudományi, jogi, orvosi). 1881.-től az Egyetem hivatalos neve Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem. Ezután kezdődtek a jelentősebb egyetemi építkezések. 1895-1901. között készült el a Farkas utcai új központi épület. 1897-1903.-ban felépültek az egyetemi klinikák pavilonjai / valamelyikben később családilag is érintettek voltunk/. 1907.-ben készült el az Egyetemi Könyvtár korszerű épülete./Amiben jómagam az 1970.-es évek közepe táján egyetemi éveim alatt oly szívesen időztem/.

Az első világháború végén, 1918 karácsonyán Kolozsvár román uralom alá került. A román hatóságok 1919.-ben felszólították az egyetem tanári karát, hogy tegyen hűségesküt a román királynak. Mivel ezt megtagadták, a tanárokat katonai segédlettel eltávolították. A románok „átvették” az egyetemet teljes felszerelésével. Megalakult a román tannyelvű I.Ferdinánd Tudományegyetem.

         A kolozsvári magyar egyetem 1919 májusában nem szűnt meg mint intézmény, csupán elűzöttnek tekintette magát. 1921.-ben Szeged városa fogadta be és ott működött tovább.

          1940 szeptemberében, a második bécsi döntés nyomán Észak-Erdély és Kolozsvár is visszakerült Magyarországhoz. A kolozsvári román egyetem Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. A Ferenc József Tudományegyetem visszatért Szegedről Kolozsvárra.

          1940. október 24.-én ünnepélyes tanévnyitó volt Homan Bálint miniszter és Horthy Miklós kormányzó jelenlétében.

           A kör bezárult. A hajdan létrejött egyetemet és persze sok száz tanárt, több ezer diákot a történelem sorskereke „megtáncoltatta”! Létrejött, virágzott, majd elűzték, befogadták és aztán visszatért.

           De mint látni fogjuk később, ez a „történelmi tánc” sajnos nem ért véget! 

           2013. augusztus.