Ha krónika, akkor történések emlékezetének fűzére.

   Vérzivataros száz év[1] emlékei törnek fel tudatom mélyéből! – kezdett mesélni kedvesem a múltról, amit a családi emlékezet ma is őriz. - Elsorolni is hosszas, mi minden történt ezalatt a száz év alatt. Nem is tisztem ezt tenni. Megteszik a történészek. Én csak emlékeket gyűjtögetek. Mindennapi emlékeket, apró történeteket, mely velünk, a családdal, s a köröttünk élőkkel esett meg. Történeteket, melyeket felmenőimtől hallottam, vagy magam éltem meg.

   Székelyföldön élő szüleim, nagyszülei és a többi közeli-, távoli rokonaim keményen megszenvedték szülőföldjük elcsatolását. Nagyapám végig harcolta a Világháborút, ott volt Isonzónál, a piavei csatákban. Megsebesült, kitüntették és mikor hazajött, nem volt hazája! Elvették… A város minden sarkán a román trikolor lengedezett a szélben, a hivatalokban románul szóltak a belépőhöz, a sarki rendőr nem értette a magyarszót, ha valamiért hozzá fordultál…

   A régi munkahelyén, a vasútállomáson forgalomirányitó volt a háború előtt. Amint számba vette a családját, s otthonát, jelentkezett az állomásfőnöknél, hogy venné fel a munkát. Alig akartak szóba állni vele, mondván, amig nincs meg a nyelvvizsgája és nem esküdött fel a román királyra, addig pedig nincs mit keresnie a vasútnál!

   Nehezen ment a román nyelv tanulása, hiszen az se volt, aki tanítsa. Goldstein, a fűszeres segítségével sikerült valamilyen alapszintű tudást szereznie. Zárás után, esténként a bolt hátsó szobájában egy asztali lámpa gyenge fényénél tanulta naponta egy órán át a nyelvet. Tankönyv, vagy más ilyesmi nem volt, s ezért az újságból kerestek egyszerűbb mondatokat, amit nagyapa megtanult kívülről.

   Háborús élményei, s hazaérkezése örökös témája volt az esti beszélgetéseknek egész életében. Unokái több-kevesebb érdeklődéssel hallgatták a szavait, de ha feltették a kérdést, hogy „hogy is volt Doberdónál?” – belefogott a mesélésbe.

- Mit tudjátok ti, mi volt ott! Mit tudjátok, mi a géppuskatűz, vagy az aknatűz, mi a gránát sivítása! Úgy vijjog a gránát, mint a sas, és egyre erősebben, ahogy közeledik, s akkor, bumm! Becsapódik, s körülötte csak pusztulás.

   Mesélt, mesélt, s a történetei nyomán megelevenedtek a fronton harcoló, de sokszor éhező, fagyoskodó katonák, fejük felett az állandó veszély, a bombák, gránátok, nem beszélve a gyilkos rohamokról. A lövészárkokban töltött nehéz időkről, a társakról, akik mellette küszködtek, s azokról akiket találat ért és ott haltak meg a szemeláttára, de nem segíthetett. Beszélt apró örömeikről, egymásrautaltságukról, a bajtársiasságról. Végül a rettenetes csalódásról, a döbbenetről, hogy mikor véget ért a háború, és bár ők, akik egy végig helyt álltak, nem hátráltak, le kellett a fegyvert tenniük.

   Megjegyzés: 1918. november 4-én, amikor a Monarchia számára véget ér az első világháború, az osztrák-magyar csapatok mindenhol az 1914-es határokon kívül álltak.[2]

   Azt mondják, a történelem ismételi önmagát. Nálunk a családban minden esetre ez így van. Ugye, nagyapa megjárta a hadak útját, s mikor hazatért odalett a hazája, szülőföldje. Ugyan igy járt a fia is huszonöt évvel később! Végig harcolta hazája védelmében a II. Világháborút, fogságba esett, megszenvedte a hadifogság minden nyomorát – az éhséget, a hideget, a járványokat. S mikor hazajött, mit talált? Elveszett családja, elveszett hazája!

   Kicsi gyermek voltam, amikor hazajött, alig emlékszem rá, de szomorú szemei máig előttem vannak.

   A száz év átdübörgött hazám felett, romba döntött hiteket, életeket és senki sem fogta meg a kezünket, egyedül hagytak bajunkban. A költő szavai jutnak szembe:

„Kicsi húgunk, te drága! Magadra hagytunk Tégedet …

Keresztútján a  művelt világnak 
Magadra hagytunk Tégedet.”[3]

 *

[1] 1920. június 4-én 16:32-kor írták alá a trianoni békediktátumot

[2] https://honvedelem.hu/hatter/olasz-front-ahol-harom-es-fel-even-ker...

[3] Ramón Cue S.J. (1914- 2001) mexikói költő verse